"Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket. És megvált."

- Biztos vagy benne, hogy erre jöttek? – Anton hangja hirtelen törte meg az erdő csöndjét. Ziláltan és kifulladva állt meg a bozótos szélén, ahol éles tüskék meredtek fenyegetően kifelé a bokrok ágai közül.
- Más felé nem mehettek. Nem tudod őket megtalálni a szaguk alapján? – kérdezte türelmetlenül Alastar, és tekintete beleveszet az éjszakába.
- Vámpír vagyok, nem vadászkutya! Forduljunk vissza és kutassuk át az erdő nyugati részét.
- És mi van, ha a datura ösvényen mentek végig?
- Akkor elkerülhetetlen, hogy ne találkozzanak Behemóttal – felelte Anton, és egy vészjósló mosollyal az arcán vett búcsút a kíváncsisággal megáldott fiataloktól.
- Nem hittem, hogy kifizetődő lesz trollokat hozni az erdőbe.
- Te nem is az eszed miatt vagy közöttünk – mondta egy nyájas mosoly közben Anton, és a kentaurral az oldalán elindultak körbe járni a rengeteg távolabbi részeit.

Míg üldözőik más ösvényeken jártak addig a tekergők és Nina egyre lassabban haladtak a barátságtalan erdő árnyai alatt. Szívük a torkukban dobogott, kimerülten és átfázva hajtották magukat egyre mélyebbre a rengetegben, remélve, hogy bármelyik pillanatban megláthatják a Roxfort magas tornyait. Lábuk minden egyes lépéssel egyre nehezebb lett és kifulladva kapkodták magukhoz a fagyos levegőt, mely ezer tűszúrás erejével suhant végig a torkukon.
- Már nem követnek minket – mondta Remus két lélegzetvétel között, és fáradt tekintetét a háta mögött elterülő tájra emelte.
- Vajon miért adták fel ilyen könnyen? – kérdezte értetlenül Sirius, miközben térdeire támaszkodva próbált erőt gyűjteni.
- Biztos belátták, hogy túl gyorsak vagyunk hozzájuk, ezért inkább feladták – felelte magabiztosan James és remélte, hogy az este nem tartogat már több meglepetéseket.
- Vagy az, vagy pedig úgy gondolták, hogy ezeken úgy se jutunk át. – Nina hangja megremeget, miközben ijedtségét próbálta leplezni. Lassan hátrált az eléje tornyosuló két lény elől, akiknek tudatáig lassan jutott el a négy fiatal hívatlan érkezése.
- Trollok, még soha nem láttam ilyen közelről egyet sem – mondta gyermeki lelkesedéssel Remus.
- Nagyszerű, akkor élvezd ki a pillanatot és találd ki, hogyan jutunk ki innen élve. – James hangjában feszült idegességet lehet érezni, és gondolatai valamilyen életmentő terven jártak.
- Hogy kerültek ezek az erdőbe? – kérdezte értetlenül Sirius, ám sok idejük nem volt ezen gondolkodni. A két megtermett troll hangos dörmögéssel vette tudomásul a betolakodók jelenlétét.
- Azt hiszem most nem ez a fontos – válaszolta Remus és előre szegezett pálcával igyekezett a tartani távolságot a lényektől.
- Valami használható ötlet? – kérdezte James és tekintete végig a két óriást figyelte.
- Nekem csak egy. Maradjatok életben – válaszolta Sirius, és a következő pillanatban gyors mozdulattal ugrott félre a nagy erővel lesújtó tömör buzogány elől. Ott ahol pár másodperccel ezelőtt álltak, most mély gödör éktelenkedett. A két troll hangos dörmögéséből nem sok jóra számítottak és igyekeztek minél messzebb kerülni a bestiáktól. Helyzetüket nehezítette a fejük felett suhogó buzogányok és a szűk ösvény tövisekkel szegélyezett ágai.  A trollok mozgását nem tudták kiszámítani és minél inkább igyekeztek távol kerülni, a két lény annál ingerültebben támadott. Alig, hogy sikerült kikerülniük az egyik támadást, már a másikkal kellett szembe nézniük. A nagy erővel közeledő fegyver elől nem volt hova menekülni, és a kimerültség határán, leblokkolva néztek farkasszemet a támadóval.
- Evapores! – Nina fáradt hangja villámcsapásként törte meg a tudatukra telepedett néma csöndet. Amint a bűbáj elhagyta az ajkait, pálcájából halvány fénynyaláb lövellt ki. Sebesen szelte át a tekergők és a torllok közötti területet, majd becsapódva a buzogányba egy szempillantás alatt eltűntette a bestia fegyverét.
- Szép volt – mondta elismerően James, míg szemei a harci eszközétől megfosztott, zavarodott lényt vizsgálta.
- Vigyázzatok! – szólt közbe Sirius, akinek figyelme a másik bestiára összpontosult. Hirtelen mozdulattal rántotta félre barátait a közelgő veszély elől, de a troll támadása gyorsabban érte őket, mint ahogy kitérhettek volna az útjából. A buzogány nagy iramban haladt el a fejük felett, de az óriás lendületből nekilóduló keze magával sodorta a fiatalokat. Az ütés ereje méterekkel távolabb repítette őket, és csak a bokrok göcsörtös ágai tompították a földet érést. A száraz tüskék hosszan felszántották a fedetlen bőrfelületet, melynek szegélyeit lassan festette vörösre a felsejlő vér. A váratlan támadástól tudatuk a legmélyebb sötétség fogja lett, melyből nem láttak ki. Szemük előtt lassan tisztult a kép, melyet a homály takart, elszédítve a gondolataikat. A kábulat csak pár másodpercig tartott még is úgy érezték, hogy minden porcikájuk elzsibbadt és üvölt a fájdalomtól.
- Jól vagytok? – kérdezte alig hallhatóan Remus, miközben mély levegővételekkel próbálta elűzni az ütéssel együtt járó szédülést.
- Igen, még élek – válaszolta James, miután meggyőződött róla, hogy egy csontja se törött el. – Nina?
- Jól akkor lennék, ha most a klubhelyiségben ülnék, egy bögre forró csoki társaságában. – A válasz kissé ingerülten hatot, de hangjában tisztán lehetet érezni a kimerültség jeleit.
- Tapmancs? – kérdezte Remus és szeme sarkából a fájdalomtól görnyedten gubbasztó barátjára tekintet. 
- Voltam jobban is, de most már igazán elegem van ebből az erdőből! – felelte Sirius remegő hanggal, miközben lassan egyenesedett ki, feltolva magát a földről.
- Akkor sürgősen találjunk ki valamit, mert ezek időközben észbe kaptak, és rájöttek, hogy még élünk – szólt közbe James és ismét előre szegezet pálcával próbálta felmérni az esélyeiket.
- Azt kell kihasználnunk, amiben a leggyengébbek – mondta Nina és visszafojtott lélegzettel meredt előre.
- Akkor az, nem az erejük lesz. Még mindig érzem az előbbi ütést – felelte Sirius, miközben megtapogatta a még mindig sajgó oldalát.
- Valóban nem, közismerten a trollok rettentően erősek és nem kevésbé buták. Erre kellene építenünk – felelte elgondolkozva Remus, míg barátai igyekeztek nem felhívni magukra a figyelmet.
- Igen, de azt kihagytad, hogy kiszámíthatatlanok és meglehetősen agresszívak – fűzte tovább a gondolatot Nina, miközben igyekezet megtalálni a megfelelő varázsigét.
- Olyanok vagytok, mint a könyvmolyok. Nem érdekel a trollok jellemzése! Mondjátok, mivel intézzük el őket és tűnjünk innen! – szólt közbe idegesen James, miközben óvatosan lépdeltek egyre hátrább a közeledő fenyegetés elől.
- Nem jut eszembe semmilyen használható varázslat! – mondta idegesen Remus, miközben szemei előtt csak az egyre közelebb kerülő lények lebegtek.
- Valamivel meg kellene őket bénítani – gondolta tovább az elkezdett elmélkedést Sirius, próbálva ötletet adni barátjának.
- Hát persze, ez az! Obscuro! – kiáltotta Remus előre szegezett pálcával, és amint a suhintás befejeződött a két bestia szemét fekete kendő takarta el. A látásuktól megfosztott trollok örült hadonászásba kezdtek és amúgy is kiszámíthatatlan mozgásuk még szeszélyesebb lett.
- Ez volt a nagy terv? Most majd akaratlanul taposnak össze minket! – fordult barátja felé James értetlenül, miközben minden erejükkel igyekeztek kikerülni a lények hatóteréből.
- Obstructo! – kiáltotta Sirius és a föléjük magasodó trollt az utolsó pillanatban találta el az átok. A súlyos testtömeggel megáldott példány tehetetlenül csapódott be a rengeteg fái közé, letarolva mindent, ami az útjába kerül.
- A másikat is, gyerünk! – mondta sürgetően Remus, mire a másik két tekergő minden erejét és koncentráció képességét bevetve sem tudta úgy eltalálni a trollt, hogy az ártalmatlan legyen. Az egyre dühödtebb óriás idegesen csapkodott és minden egyes mozdulatába belerengett az erdő.
- Immobilus! – kiáltotta Nina, miután türelmét vesztette a célra nem vezető próbálkozások után. A troll dühöngő hadonászásai hirtelen abba maradtak és dermedten állt a négy fiatal előtt félbe maradt mozdulattal.
- Ez előbb is eszedbe juthatott volna – mondta James, egy halk sóhaj közben.
- Nagyon szívesen – felelte Nina, rosszalló pillantással tekintve testvérére.
- Köszönjük, de jobb lenne mi előbb eltűnni. Egy ekkora lény esetében, nem hiszem, hogy sokáig kitart a varázslat – mondta sürgetően Remus, és a többieknek se kellett több bíztatás. Amilyen gyorsan csak tudtak elfutottak a troll mellett és lélekszakadva igyekeztek végre elhagyni a rengeteg sötét erdejét. Minden egyes lépéssel közelebb kerültek a teljes kimerültség határához. Izmaik megfeszültek a szakadatlan tempótól és szemeiket elhomályosította az arcukba csapó fagyos szél. A kifulladás határához közelítve egyre csak kapkodták a hideg levegőt, mely fagyos érintéssel jutott el a tüdejükig. Tévhitük, hogy az este folyamán már nem találkoznak egyetlen lénnyel sem, elhamarkodott és oktondi következtetés volt. Az ijesztően szélsőséges ösvény végén, egy kentaur várakozott, akinek megnyúlt írisze mögött megannyi év tapasztalata csillant. A fiatalok tekintetébe azonban riadt ijedtség tükröződött. Erejük fogytán megpróbáltak a látszatra támaszkodni és előreszegezett pálcával álltak meg a kentaur előtt.
- Már vártalak titeket!
- Igazán felesleges volt – válaszolta James két lélegzetvétel között és igyekezet leplezni kimerültségét.
- Én másképp látom. Fáradtak vagytok, nem ismeritek a járást és a nyomotokban vannak. Ez már több is, mint elegendő arra, hogy várjak rátok – felelte a kentaur kimért hangnemben, ám szavai mégis nyugtatóan hatottak a társaságra.
- Mit akarsz? – kérdezte végül Sirius, engedve a kíváncsiságának.
- Segítek kijutni az erdőből. Veszélyes és felelőtlen dolog négy roxforti diáknak ilyenkor a rengetegben tartózkodnia.
- Igen, mi is tapasztaltuk. És volt szerencsék más kentaurral is szembe kerülni – mondta James, hangot adva a gyanújának.
- Tudok róla. De, ha én véget szerettem volna vetni az életeteknek, már nem beszélnénk itt.
- Ebben van valami igazság. Jelen állapotban nem tűnnünk éppenséggel túl komoly ellenfélnek – mondta Remus egész halkan, mire barátai alig láthatóan bólintottak.
- Engem nem érdekel, hogy ki vagy mi, de ki akarok jutni az erdőből – mondta emelt hangon Nina, véget vetve a gyanakvásoknak.
- Jól van, követünk téged. – Fordult a félvér lény felé James, majd egy halk sóhaj közben elindult a kentaur lépte nyomán.
- Én Firenze vagyok, ti pedig, ha jól tudom Hagrid barátai. – Tekintet le a kimerült társaságra a kentaur, és a szemükben rejlő kérdések elől érezte, hogy nem fog tudni kitérni. 
- Igen. És, noha nem látszik, de hálásak vagyunk, hogy segítesz nekünk – válaszolta a többiek helyett Nina.
- Mi folyik ebben az erdőben? – kérdezte James türelmetlenül, de az elhangzott kérdés a többieket is foglalkoztatta.
- Háború van készülőben és a Tiltott Rengeteg tökéletes helyszín, hogy az előkészületeket titkokban tartsák.
- Titkok, előkészületek, háború? Mibe kevertettek bele? – kérdezte kissé ijedten Nina, miközben megpróbálta megemészteni az elhangzottakat.
- Nem kellett belekevernünk, mert jöttél magadtól is! – felelte James türelmetlenül, majd figyelme ismét a kentaurra irányult.
- A Tiltott Rengeteg nem biztonságos többé – mondta rezzenéstelen hangon Firenze, de tekintetében dühös szikrák táncoltak, melyek még inkább kiemelték vad természetét.
- Miért, mikor volt az? – Szakította félbe a kentaur monológját Nina, miközben igyekezet nem lemaradni az új információk áradatában.
- Noha a legtöbben ellenezzük a harcias fellépést, sokan vannak, akik nem riadnak vissza semmilyen módszertől. Velük találkoztatok ma az erdőben – folytatta Firenze, elengedve a füle mellett a kötekedő kérdést.
- A másik kentaur és a vámpír. – Ismerte fel a két említet személyt Remus, és támadóik élénk arcképe hirtelen jelent meg elködösített gondolataikból.
- Igen. Alastar sose volt jó csapatjátékos. Mindig a saját szükségletei érdekelték és ezekért bármeddig képes elmenni. Antonról nem tudunk sokat. Éjszaka az erdőben portyázik, nappal pedig kitudja, merre jár. Éles esze van, kihasználja a többiek gyengeségét és arra épít. Azt mondja, amit hallani akarnak. Mikor ezek ketten összeálltak, már tudtuk, hogy változások elébe nézzünk. Számos bajtársunk csatlakozott hozzájuk és az erdő megtelt különféle lényekkel, akiknek nem lenne helye a Tiltott Rengetegben.
- Mint a hegyi trollok. De így már érthető, hogy, hogy kerültek ide – mondta Sirius, miközben visszatekintet a maguk mögött hagyott úton, mintha csak arról szeretne meggyőződni, hogy nem e követik őket a több méter magas behemótok.
- Igen, de nem csak tagokat gyűjtenek. Készülnek valamire. Valamire, amire nem volt még példa, vagy, ha még is megvalósult, akkor a története mítosszá vált, sötét mesévé. Egy legendává, melynek talán nem lett volna szabad elfelejtődnie. – Firenze recsegő és érdes hangja szép lassan kisimult, ahogy a jövőjük balsejtelmű képét lefestette. Fáradt és kimerült tudatuk, e szavak hallatán még inkább összezuhant.
- De mire készülnek? – kérdezte végül fürkésző tekintettel Remus.
- Azt én nem tudom. De a jövőtők ifjú varázslók, e napokban dől majd el – mondta Firenze vészjósló hanggal, majd tekintetét felemelte a horizontra. – Megérkeztünk hát. Innen már magatok is vissza találtok a kastélyba. – A kentaur szavai lassan jutottak el a fiatalokig, akiknek gondolataikban megannyi kérdés és miért fogalmazódott meg. Amíg ők az elméleti síkon mozogtak észre se vették, hogy az erdő fái szép lassan ritkulnak, majd elfogynak körülöttük és csak a Roxfort magas tornyai azok, amelyek az eget takarják. Soha nem hitték, hogy egy iskola falainak a látványa nyújthat ekkora megkönnyebbülést. Arcukra mosoly kúszott, ahogy a sötét éjben az ódon épület, erőt és biztonságot sugárzó fényei a szemük elé tárulnak.
- Köszönjük, hogy kivezettél minket az erdőből.  – Fordult hátra Nina, de addigra Firenzének csak a hűlt helyét találta. Tekintetük még hosszú másodpercekig figyelte az erdő neszeit, hátha nyílik még alkalmuk megköszönni a kentaur segítségét, de érezték, hogy hálájukat egyszerű szavakkal le se tudták volna írni.
- Menjünk, már nem vágyom semmi másra csak egy ágyra – mondta egy hatalmas ásítás közben James, és szapora léptekkel indult meg az iskola kapuja felé.
- Hogy neked mekkora igényeid vannak. – Fordult barátjához Sirius és a viccelődés végre elűzte a tudatukra telepedett sötét fátyolt.
- Igaz… jelenleg a földel is beérném, ha az nem a szabadban van – válaszolta James, majd mikor beléptek a kastély falai közé, igyekeztek a legrövidebb úton eljutni a klubhelyiségbe. A folyósok kihaltak voltak és lépteik visszhangot vertek, ahogy sietve szelték a lépcsők fokait. Meg se próbáltak halkabban járni, csak az járt a fejükben, hogy minél előbb a hálókörletükben lehessenek.

A Griffendél klubhelyiségének ajtaja nagy nyekergések közepette nyílt ki, ezzel is érzékeltetve a Kövér Dáma elmarasztalását a kései órákban való zavarásért. Bár gond nélkül eljutottak a klubházukig, a portré előtt számos bókot és szempilla lebegtetést be kellett mutatniuk a kövér hölgynek, hogy az éjszakát ne az ajtó előtt kelljen tölteniük.
- Nem hiszem el, hogy ennyit kell könyörögni csak azért, hogy beengedjen. – Háborgott James, miközben minden erejére szüksége volt, hogy visszafogjon egy káromkodást.
- Ne csodálkozz ezen. Már nagyon késő van – mondta Remus, némiképp a dáma védelmére kellve.
- Fáradt vagyok én ahhoz, hogy egy portrénak udvaroljak – ásította James, továbbra is hangot adva bosszúságának. – Nem tudja, hogy milyen szörnyű éjszakánk volt?
- Egy részt, nem is neked köszönhetjük, hogy a Kövér Dáma beengedet, másrészt pedig nem valószínű, hogy tud a kis kalandunkról, és ez maradjon is így. Holnap… vagy is ma délután átbeszéljük a hallottakat – felelte Remus nyomatékosan, majd egy mély levegővétel közepette indult el a lépcsők felé.
- Jól hallottam? Azt mondta kis kaland? – kérdezte megrökönyödve Nina és tekintetébe most a fáradtság mellé kevés ingerültség is költözött. – Miket szoktatok ti csinálni, ha ez volt a kis kaland?
- Jobb, ha nem tudod – mondta vigyorogva Sirius, majd megállt a lépcsők boltíves kapuja alatt. Kíváncsian fordult hátra, mikor is a lány kotorászására lett figyelmes. – Mit csinálsz?
- Felviszem a jegyzeteimet. A mai nap be akartam fejezni a házi dolgozatunkat, de azt hiszem az elkövetkező napokban más dolgok miatt fog fájni a fejem.
- Azért örülnék, ha a beadandónk is elkészülne. Mennyivel könnyebb lesz, ha csak a világ sorsáért kell aggódnunk – mondta vigyorogva Sirius, és a szellemes megjegyzéstől még a lány is elmosolyodott.
- Akkor talán tegyél érte te is valamit. A világ meg mentését meg hagyd a profikra – válaszolta Nina és egész közel hajolt a fiúhoz, olyannyira, hogy a hosszúra nyúlt pillanatban láthatták magukat a másik szemében. Ritkán fordult velük elő, hogy ne tudtak volna valami frappáns megjegyzést előkapni a zsebükből, de az, hogy egy árva szó se jusson az eszükbe a lehető legtávolabb állt tőlük. – Talán kezdhetnéd a befejezéssel… bevezetéssel – mondta zavartan Nina és egy könyvet nyomott Sirius kezébe, aki csak egy csüggedt sóhajtással emelte tekintetét a mennyezetre.
- Jól van, lemásolom valakiről – mondta nem törődöm hangon, ám hirtelen gyermekei buzgóság lett úrrá rajta, amint szemei megakadtak a boltozat falán. – Eredetileg is volt itt fagyöngy? – kérdezte egy sokat mondó mosoly közben Sirius.
- Mi? Fagyöngy? - Nina értetlenül szemlélte a körülötte lévő helyiséget, és tekintete csak hamar megtalálta a lefelé csüngő ünnepi növényt.  – Nem volt ott, de ez a nap, ma nagyon ellenem van.
- Talán, de az is lehet, hogy csak te gondolod így – felelte Sirius egy elmélyült mosoly közben. Tekintete végig a lányt figyelte, szinte rabul ejtette és nem tudtak szabadulni az átható pillantásból. Hirtelen vált egyre forróbbá körülöttük a levegőt. Nina úgy érezte bármelyik pillanatban eltűnhet a talaj a lába alól, vagy az ő ereje hagyja cserben és térdének remegése addig nem múlik el, míg össze nem esik. Amint erre gondolt, egy erős kéz karolta át a derekát, mintha csak a gondolataiban olvastak volna. Érezte, hogy az érintésre szívverése, mint gyorsul fel, és azt is, hogy lassan elfelejt lélegezni. Alig telt bele pár másodpercbe és agya teljesen leblokkolt, nem tudott másra gondolni csak a hangos kalapálásra melyet már a torkában érzet. Tudatában hirtelen tisztult ki minden és ebben a pillanatban úgy érezte képes lenne ledönteni minden falat, ami az ellenállását képezi. Hosszan merült el Sirius kék fényben csillogó szemeiben és a sötétben tágra nyílt pupillákban nem csak saját magát látta, de olyan érzelmek kavalkádját, melytől bármelyik lány fenséges hercegnőnek érezheti magát. Az egyre csak közeledő szempár és a hivalkodó mosoly olyan közel került hozzá, hogy arcán érezte a fiú meleg leheletét. Ajkaik megállíthatatlanul közeledtek egymáshoz…
- Sirius! Gyere már fel. Aludni akarunk! – James hangos kiáltása, mely a lépcsők irányából villámcsapásként zúdult a nyakukra, véget vetett a meghitt a pillanatnak.
- A fenébe… - motyogta halkan Sirius, miközben minden erejével azon volt, hogy vissza fogja a szitkozódását.
- Még a fagyöngy is eltűnt – mondta halkan Nina, miközben félre vonta kipirult arcát.
- Sirius! – Hangzott ismét a sürgető kiáltás az emelet irányából.
- Jobb, ha mész mielőtt felveri az egész klubhelyiséget. Holnap majd… beszélünk – mondta egy halvány mosoly közben Nina, majd egy mély levegővétel kíséretében gyors léptekkel rohant fel a lépcsőn.
- Ezt még befejezzük – szólt a lány után Sirius, miközben egy csalódott sóhaj hagyta el a torkát. Amint felért a szobájukba, nagy erővel tolta be maga mögött az ajtót, és szikrákat szóró szemeit barátjára szegezte. – Megörülők tőled!
 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés