Jaj, ennyire unalmas filmet… mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy tegnap, késő délután néztem végig és ma itt ülök a laptop felett és azon gondolkodom mi is történt a filmben.

Tipikus pénzhajhász film lett, mely meg kívánja lovagolni az Alkonyat, és az elfajzott tini drámák érthetetlen sikerét. És tartok tőle, hogy pont abból a megmagyarázatlan okból kifolyólag, amiért ezekre van igény, ez a film is befuthat. De inkább várjuk ki a végét. Hátha felébred a nézőkben lappangó kis hang és elkiáltja magát, hogy NE TOVÁBB!

Na akkor a filmről. Hjaj… mi máshoz hasonlíthatnám, mint a filmgyártás szégyenéhez. Alkonyat kicsit megcsavarva. Hogy ne tűnjön teljesen azonosnak – ám ez csak azoknak nem tűnik szembe, akik csukott szemmel járják a mozikat - a két szennyfilm, itt nem egy titokzatos „férfi” főszereplőnk van, hanem egy különleges nőé a staféta. Egy idézőé. Oké. Itt állj. WTF. Mi olyan rohadt különleges ebben? Mitől lesz ez lenyűgöző? SEMMITŐL! És azért, mert a rendezők, vagy írók túl lenézőnek tartották a boszorkány szót – értem is én, hogy miért…? – attól ez még az. És Pocsék. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mitől különlegesek. Miben egyediek. Azon kívül, hogy házakat babonáznak meg és idézeteket vetítenek a falra. Utóbbira én is képes lennék. És az a mizéria a választás és a fény és a sötét között… és a felesleges duma arról, hogy egy ember a számunkra nem csak egy féleképpen halhat meg. Ez még szép is lenne, ha LENNE ÉRTELME! De nem, itt ez nem működhet, mert annak a szerencsétlen srácnak mindenképpen meg kell halnia,  hogy az „igéző csajszi”, ne gonosz boszi legyen.

A történetről nem is ejtenék több szót, csak az unalmas falut/ községet emlegetik, melyből két féleképpen távozhat az ember. Lenyomják a torkunkon a vallást is, és jelen vannak persze a kibírhatatlan ribik is, akiknek a fejét legszívesebben bele vernénk az asztalba. Csoda, hogy idegbetegnek éreztem magam a film után? Mármint amint felébredtem.

A szereplők kidolgozatlanok, amint meglátják egymást, egyből tudják, hogy az ég is egymásnak teremtették őket. Majd sablon jelenet, klisé- klisé hátán, egy kis „ilyet már láttam ezelőtt” és még egy kis sablonos filmrészlet. Rengeteg unalmas résszel, ahol nem történik SEMMI! Csak nézzük, hogy álmélkodnak a – csak azért is – BOSZORKÁNY képességein. A személyiségükből nem tudunk meg szinte semmit, és a filmben alig történik valami. Röviden, új lány a suliban – gondoltad volna? – összejön a helyi menő sráccal – vagy valami olyasmi – szerelem, sírás, nagy összeborulás… és a vég… Nem lövőm le a film végét, mert legalább ennyi „meglepetés” maradjon, ha valaki végig szenvedi a két órás filmet.

Az egyetlen üde pontja a filmnek Jeremy Irons, és nagyjából az ő jeleneteivel ki is merül a film élvezhetőbb része.

ÉRTÉKELÉS 5/10

Én NEM AJÁNLOM senki olyanak ezt a filmet, aki szerint az Alkonyat – és a tinidráma, értelmetlen, logikátlan katyvassza – Hollywood mélypontja. Aki értelmesebben is el tud tölteni két órát, és sajnálná ezt az időt elpazarolni az életéből. És Jeremy Irons rajongóknak. Bár ő a film fénypontja… nem éri meg… a szépre emlékezettek!

A kritika még bővülhet, amint eszembe jut még róla valami. Nem hagyott túl mély nyomott… csak elvett két órát az életemből!!!

Ez, mi ez? Mi volt ez? Eleve nagyon féltem ettől a filmtől, mert pont, úgy ahogy az Alice csodaországban és a Hófehér és a vadász is gyatra egy produkció volt, melyek közül utóbbi megnézésével sem fáradtam, ez sem lett kiemelkedő mű. Talán egy hangyányit jobb, de ez még nagyon kevés ahhoz, hogy azt mondjam ezt a filmet érdemes megnézni. Mert NEM! Hála égnek, a film csak 1 óra 20 perces lett, mely talán remekül jellemzi, mennyire nem kell sokat várni tőle és mennyire üres a film.

Szóval, feleslegesnek tartom elmesélni az előzményeket, ki ne ismerné Jancsit és Juliskát, és a mézeskalács házat, meg a boszikat… a lényeg úgy is az, hogy kapva a sikerükön és az első sült boszijukon felbuzdulva nem állnak meg egy boszorkány megölésével. Nos, a történet kb. ennyi is.

A legfőbb baj a filmmel az, hogy nem tudja eldönteni kinek, szóljon. Horrornak szörnyen gyatra, akciónak… nem tagadhatom, vannak benne kifejezetten pörgős jelenetek, de sokszor meg annyira abszurd és logikátlan az egész, hogy kiveszi belőle az izgalmat. A vágások olykor nagyon zavaróak, csak kapkodtam a fejem a jelenetek között. A főhőseink olyan sérüléseket szereznek, melyek után fel se kellene állniuk, nem, hogy egy XXI. századba illő gépfegyverrel rohangálniuk. Nem beszélve a cukorbeteg Jánosról, egy elcsépelt szerelmi próbálkozással és egy troll értelmetlen hősiességéről. Mármint, oké… tök jó, egy troll megmenti Júliát… DE MIÉRT?? A behemót is elmondta, hogy ők a boszikat szolgálják – megértem, ha elege van belőlük, de akkor ezt mondják is ki, mert így teljesen irreleváns… oké, tovább.

A horror műfaja itt kimerül a testtrancsírozásnál, összetaposásnál, vagdalásnál, szaggatásnál – hány szó van még erre? -, szóval vér az van… de ettől lenne horror? EZ NEM HORROR! Oké, undinak, undi. De hát a boszorkányok is azok, és nagyon sokféle variációt elképzeltek belőlük… a sziámi boszitól, a sündisznófejig van minden. Komolyan, ki volt ez a beteg elme?

Tudom még ennél is jobban lehúzni? Megpróbálom!

A két főszereplő – János és Júlia – életéről vajmi keveset tudunk, azon kívül, hogy mézeskalács, cukorbetegség, és boszisütés. Pedig azt a családi drámát, amit köréjük raktak, nagyon is jól kitalálták, de ezt a leg lehetetlenebb helyzetben tudják meg, hiányzik az érzelmi visszacsatolás és a többi, és a többi…

A főszereplők… főszereplők, a mellékszereplők meg semmilyenek… olyan szinten feleslegesek, hogy még a nevük megjegyzésével is felesleges bajlódni. A főszereplők neve se maradna meg, ha nem János és Júlia lenne. Ha a főszereplők jellemének kidolgozásával sem bajlódtak, akkor a mellékszereplők terén meg se lepődjünk, hogy milyenek… a nagyja úgy sem éri meg a film végét…

Reménykedjünk, hogy Jeremy Renner csillaga, nem fog leáldozni ezzel a filmmel.

Értékelés: 5/10

Utolsó reményeim Ewan McGregor, Az óriásölővel és James Franco, az Óz a hatalmassal. Ők még megmenthetik a szememben azt a siralmas tendenciát, melyet a gyerekmesék feldolgozásával vétettek. Tűzbe veletek rémségek!

És igen, eljött végre ama nap, amikor azt írhatom, hogy egy izgalmas részt kaptunk! Legalábbis az előző részekhez képest mindenképpen izgalmas volt. Meg volt a felvezetés, a tetőpont és egy tökéletesen ütemezet lezárás, mely újabb kis adalékot adott az évad fő témájához. Bravó Eric Kripke, Jeremy Carver & Andrew Dabb!

Tehát röviden, Kevin megfejtette a félbetört Démon táblát, vagy is egy részét. Az első próbát. Jó volt végre egy új arcot látni a sorozatban, még ha csak az első 15 percben volt is szerepe. Félre értés ne essék, nagyon szerettem a két főszereplőt, de van a mondás, hogy sok a jóból. És igen, velük már így voltam. Kellett bele egy kis vérfrissítés, és én csak azt remélem, hogy ezzel a 15 perccel nem lesz vége, mert én ki vagyok éhezve több állandó – vagy majdnem állandó – szereplőre. És Castiel és Garth mellett Kevin is nagyon érdekes és szimpatikus karakter lehetne, ha hagynának neki lehetőséget. A monoton és önpusztító életmódjában egyértelműen van még potenciál.

Tehát Kevinen túl vagyunk, jön a történet.  Izgalmas volt, és érdekes. És itt kijelenthetem, hogy nem hagytak kidolgozatlan lehetőséget, félbehagyott szálakat. Csak amennyit az izgalom és a rejtély megkövetel. A hirtelen gazdaggá vált farmer család története nagyon érdekes, és egyáltalán nem esik nehezemre szánakozni felettük. Szóval csak a szokásos, ám itt a jó értelemben. Szóval az esély, hogy egy hirtelen gazdaggá vált család eladta a lelkét igen csak nagy, és az, hogy egy pokol kutya vadászik rájuk, ebből kifolyólag szintén nagy.

Erről nem is mondanék többet, a részben végre ismét fellelhető az a szabados humor, melyet annyira szerettem a sorozatban. Dean igazi konyhatündérré válik, berendezi a saját szobáját és azok a fintorok…

A részből azt is megtudjuk, hogy Dean mennyire nem küzd már az "életért". Nem látja a fényt, a kiútat és ezzel Sam is tisztában van. És egy olyan ember aki nem látja a fényt, azt, hogy miért van értelme harcolni, az nem fog ott győzni, ahol az igen, aki tudja, hogy mi az, amiért érdemes küzdeni. Ez jó nyakatekert lett, de azért érthető. Remélem.

És a pokol kutyák végre megadták azt az izgalmat, amit már annyi ideje hiányolok. Pörgős volt, és egy- két jelenetnél még hátborzongató is. Már csak azt remélem, hogy ez a színvonal nem fog vissza esni. Bár nem reménykedem, mert az IMDB egyelőre nem sokat ígér a következő részre, és nem is mond túl sokat az elkövetkezőkre. De azért bízzunk benne, hogy ráeszmélnek az írók, hogy a több főbb szereplő, a testvérek oldalán nagyon jó húzás lenne, mert 8 évadon át, szinte csak a fivéreket csodálhattuk, és én mégis azokat a részeket élveztem, ahol volt még valaki az oldalukon.

Értékelés 8,5/10 

Egy kicsit rendhagyó kritika és/ vagy elemzés lesz ez, mivel igazán érdekes sorrendben tömtem magamba a Ki vagy doki sorozatot. Legalább is a legtöbb részét. Az első évad átfogó elemzésébe most nem fognék bele, legfeljebb csak említés szintjén, mivel azt szörnyen rég láttam, és nem érzem magam jogosultnak arra, hogy erről így véleményt mondjak. Ám, de. David Tennant és Matt Smith abszolút górcső alá kerül.

Szóval, ahelyett, hogy egyesével évadokra bontanám, inkább megpróbálom emészthetőbb – és szerintem logikusabb – formában tálalni az értékelést.

Kezdjük is David Tennanttal, mint a 10. Doktorral. Vagyis a 2-4. évaddal.Nem tudom van-e értelme róla szájkaratézni, mivel aki szereti, az úgy se fogadna el más véleményt, ami ellentmond imádatának, aki pedig nem szereti, azt valószínűleg ez a kritika se fogja érdekelni. De ez engem nem tart vissza attól, hogy elmondjam a véleményem.

David Tennant egy fergeteges doktor, ez tény. Izgalmas, humoros és igazán letaglózó. Ám az eddigi 7 évad alapján, nem mondanám, hogy ő a legjobb doktor. A karaktere nagyon dinamikus és lobbanékony.

Számomra a 2. évad volt talán a legérdektelenebb évad. Oké, meg néztem, de nem volt bennem az a drukk, hogy minél előbb látnom kell a folytatást. Nem szólt kimondottan semmiről az évad, és számomra Rose karaktere kissé unszimpatikus. Önző és meggondolatlan. Először nem hiszi el, hogy a 10. doktor ugyan az a doktor – lényegében… -, majd gondolkodás nélkül hagyná ott a családját és a barátait is… akár örökre. Valamint azok az apró megjegyzések és fintorok, amikor valaki nem hagyja, hogy kettesben legyenek a doktorral… idegesít. Ám ezektől eltekintve, és amikor ezek a jelenetek kimaradnak, mégis élvezhető az évad.

A 3. és 4. évadot egyszerre elemezném, mivel nekem ezek valahogy összetartoznak. Ez az átmenet Rose és Amy és a 11. doktor között. Kifejezetten élveztem ezeket az évadokat. Martha, mint a doktor új társa nagyon is szerethető volt, pláne, hogy szerelme és lelkesedése a doktor iránt teljesen viszonzatlan maradt. Ebben a két évadban végre lehetett érezni valami kapcsolatot a részek között, valami kis feszültséget, ami az évad vége felé kiteljesedett. Ám bár, ezt a teljes évados cselekmény szállak használatát csak később kezdték nagyon mesterien alkalmazni. Martha a 3. évad végére olyan karakterfejlődésen ment keresztül, amiről nehéz megmondani, hogy a hasznára volt-e, de ami még is nagyon tetszett az évadzáróban – és ami amúgy is a Ki vagy doki egyik legszerethetőbb húzása -, hogy úgy győzi le az ellenségeit, hogy nincs szüksége fegyverre, sem bármilyen más erőszakra. Meg adja a lehetőséget a választásra. Többnyire.

 Donna pedig, a doki 4. évados társa egy szóval imádnivaló. Logikus, szókimondó és a legfontosabb, hogy nem szerelmes fülig a doktorba. Leginkább csak egy lehetőségnek „tartja” akivel körbe járhatja a világot. Persze emellett ő is igazán kedveli a doktort, de nyitott szemmel jár mellette és nem csak egy olyan útitárs, aki mindent elnéz, és aki hagyja magát befolyásolni és irányítani. És a majdnem évadzáró dupla epizód, ahol képbe kerülnek a sorozat eddigi legfontosabb szereplői, az igazán izgalmas, mozgékony és őrült. Valamint kedvez a David Tennant rajongóknak, mert egyből kettőt is kapnak a képernyőre. Az ez után következő pár rész meg lényegében teljesen feleslegesek, nem is értem mi szükség volt rájuk.

És most jöjjön Matt Smith, a 11. doktor és az 5. és 6. évad.

A kedvenceim. Számomra Matt Smith formázza meg azt a doktort, ami tökéletesen visszaadja, egy 908 éves Idő Lord igazi mivoltát. Benne van az elmúlt évek gyötrelme, fájdalma. Az elveszet és hátra hagyott társak hiánya, akik minden alkalommal összetörték a szívét. Valamint benne van az a tiszta vágy, és kaland, ami élteti és a rácsodálkozás a világra és annak szépségeire. De ami a legjobban megfogott benne, az őrültsége! Jesszus úgy pörög, mint egy Duracell nyuszi, és ha belelendül, akkor ember legyen a talpán, aki követni tudja. Ezt a jellemet és energiát Matt Smith remekül ragadja meg, és a doki egyedi ízlése mindig ad valami plusz humort a részekbe. – Ha megengeditek, kicsit az angol Sherlock sorozathoz hasonlítanám a karakterét. Vagyis inkább Sherlockot hasonlítanám hozzá, pár hónappal előbb jött ki az 5. évados doki, de azt hiszem, ebben dicsérhetjük Steven Moffatot is. Tapsot neki!

Az új társ, Amy Pond és Rory, vagy is a Pondok. Tetszik – nagyon tetszik – Amy karakterében, hogy emberi – attól eltekintve, hogy ott a repedés és a számtalan dolog mely azt magyarázza mennyire nem az -, fél az esküvőtől az elkötelezettségtől, kalandot akar. Sokszor nehéz eldönteni, hogy ki iránt táplál gyengédebb érzelmeket, de aztán mégis egyértelmű lesz mindenkinek. Flörtöl a doktorral, de mégis inkább úgy tekint rá, mint egy gyerekkori képzeletbeli barátra, aki most visszajött hozzá, hogy kimentse. Rory pedig… minden nőnek egy olyan férfit kívánok, aki 2000 évet vár rá, és őrködik mellette. Ennél többet és ennél fontosabbat nem lehet róla mondani. Csupa szív, aki valahogy nem bízik, nem hisz magában igazán. Az elején…

Ezeknek az évadoknak pedig van története, fő szála. Az 5. évados repedés, mely mindenhol megjelenik, a római, aki 2000 évet várt a szerelmére, a pandorika, a síró angyalok, River Song és a titokzatos megjegyzései és az évadzáró téboly, ahol pislogni se volt idő… ennyi izgalom és pörgés azt hiszem az előtte való évadokban sem volt jelen. És ez hiányzik nekem mostanában az Odaátból, de! Ez nem ide tartozik.

És, ha azt gondoljuk, hogy ezt nem lehet felülmúlni… tévedtünk. Mert de. De lehet. Legalábbis Moffat és csapata ügyesen csűri- csavarja az őrült Idő Lord témát. Bár az én kedvenc részem – a síró angyalokon kívül -, az 5. évados dupla évadzáró, azért ez az évad sem szerénykedik a jóból. Olyan évadnyitót kaptunk, mely pörgős és letaglózó egyszerre, mely rengeteg kérdést tesz fel, és rengeteg ajtót nyit ki. És nem csuklya be egy hamar. Bejön a képbe a Csend társasága, River Song, az űrhajós, a jövő és a fix pontok, egy különleges terhesség, „lázadó hús”, igazságosztó robot, egy olyan háború, melyet egyetlen egy puskalövés nélkül nyertek meg és az egybeolvadt idő… ennyi spoiler elég lesz. Még a felét se említettem a 6. évadnak. És nem is fogom, mert soha nem végeznék, és nem akarok megfosztani senkit, a többi izgalomtól. Bár remélem, aki ezeket olvassa, látta előtte, mert ezt látni kell. És hagyni, hogy akkor üssön, akkor fektessen ki amikor nézzük. És kérek mindenkit - mert rengetegszer olvasom azt, hogy kiszámíthatóak a lépések -, ne gondolkozzatok előre, élvezzétek. Mert persze, a legtöbb sorozatban, filmben lehet tippelgetni, találgatni, hogy mi lesz, de erre ott a lottó. Ha valaki leül a tv vagy a laptop elé nézni valamit, az nézze és élvezze. Ráér a végén tipmixelni, hogy melyik volt sablonos cucc. De lehet, hogy ilyenkor ez már nem fog érdekelni…

Zárásképpen pedig tudom, hogy a Ki vagy doki sok embert megoszt. Több okból is. Vannak, akik szeretik, és vannak, akik nem. Ez rendben van, természetes. És ugyan így van ez a doktorokkal is. Sokan elvakultan tudják imádni David Tennantot, és esküdt ellenségként tekintenek Matt Smithre. Én csak annyit tudok erre mondani, hogy mindketten páratlan színészek, és más oldalról ragadják meg a Doktor karakterét, jellemét. De mindkettő zseniális. Csak azért ne hagyja abba senki a Ki vagy dokit, mert David Tennant kikerült a képből. A 11. doktor is nagyon szerethető és még inkább humoros. Ne ítéljen senki előre.

Akinek pedig tetszik az új Sherlock sorozat, Benedict Cam.-el, az a Matt Smith féle doktort is szeretni fogja.

Végül pedig, még jövök egy 7. évados elemzéssel, de az is lehet, hogy elkezdem ezeket is részenként véleményezni. És nem felejtettem el az első évadot se, de ezen ismereteimet fel kell elevenítenem. Ha gondoljátok, hagyjatok itt lent egy üzit, hogy számotokra ki az ideális doki, kedvenc évad… akármi!