… A kastélynak valahol arra kell lennie… gondolom – mutatott Nina visszafelé.
- Más lehetőségünk nem igazán van – felelte egy halk sóhajjal a hangjába Sirius, mellyel tudomásul vette, hogy a kis kalandjukból kifolyólag, most kutyagolhatnak visszafele. – Sietnünk kell, ha be akarjuk hozni az elmaradt időt – felelte, majd zsebéből előhalászta a pálcáját. Amint elhadarta a rövid varázslatot a fényár beterített a sötét tájat, és a pislákoló fényben, már magabiztosabban vágtak neki az előttük álló útnak, melytől csak remélték, hogy a végén a kastélyhoz, és barátihoz vezet.

A valóság sokszor túl fájdalmas ahhoz, hogy elég bátorságunk legyen szembenézni vele.  Félünk a kudarctól, a csalódástól. Félünk a jövőtől, a bizonytalanságtól, attól, hogy nem tudjuk mi vár ránk. És félünk a múlttól is. Mi van, ha lehetett volna másképp is, ha meg tudtuk volna változtatni egy esemény végkimenetelét, ha lett volna erőnk és esélyünk változtatni. Vajon hány kérdés pöröghet le válaszok nélkül egy ember fejében, akinek tudatára köd borult, és szívét az elmúlás fájdalma tartja fogságban. Egyáltalán van szabadulás ebből a börtönből, vagy ez egy életfogytig tartó, sötét zárka. És mennyi idő kell, míg ebbe az ablaktalan börtönbe fényt tudunk engedni? Vajon képesek leszünk még egyesével törni össze a fogda tégláit, hogy mi építsük meg az ablakot, és hívjuk be a fényt?
Remus gondolatai szüntelenül csak Anán jártak. Nem akarta elfogadni a valóságot, de mégis siratta. Az Orákulum varázslatából vissza marad fénytől, szeme nehezen szabadult, és a vakító fehérségben csak a lány arcát látta. Hirtelen minden egyes vele töltött nap olyan eleven lett, és minden kimondatlan szó villámcsapásként jutott eszébe, melyeket már nem tud a fülébe súgni. A fájdalom peremén egyensúlyozva, erős szorítást érzett a két vállán, majd csak annyi jutott el a tudatához, hogy felhúzzák a hideg talajról, és talpra állítják. Végtagjai elzsibbadtak, elernyedtek, és a gravitáció rántotta is volna vissza magához, de az erős szorítás nem engedte, hogy elhagyja magát. James kitartóan próbálta magához téríteni barátját, akinek szemében még soha nem látott ekkora fájdalmat. Szíve belesajdult, ahogy végig nézett Remuson, és tudta nincs erre szó, ami most segíthetne bánatán. Nem tudott mást csinálni, csak állt vele szemben, és várta, hogy barátja magához térjen. Remus messzire révedő tekintete eleinte fel se fogta, hogy hol van. Az utolsó percek történését mintha kiradírozták volna az agyából. Ahogy kavargó érzéseinek megálljt parancsolt, és a tudata nem vádló kérdésekkel bombázta, próbálta elképzelni mi is történhetett, de mielőtt kibogozhatta volna a szállakat, csak azt érezte, hogy egy baráti kéz átöleli, és finoman hátba veregeti.
- Örülök, hogy újra köztünk jársz – mondta James, miután arrébb húzódott.
- Nem találtam volna vissza egyedül. Még mindig a földön feküdnék – felelte Remus, és igyekezet bánatát a háttérbe szorítani. Tudta, hogy fontos lépés előtt állnak, és hogy most észnél kell lennie.
- Sajnálom… - nyögte ki James, azt az egyszerű szót, melynél jobbra jelen állapotában ő sem volt képes.
- A Tünékeny szigeten vagyunk, igaz?
- Minden bizonnyal. Az Orákulum minket is ide hozott – válaszolta James.
- Akkor keressük meg Ohtart – felelte olyan kimért nyugodtsággal a hangjában Remus, melytől barátja aggódva tekintet rá.
- A bosszú sose jó irányadó…
- Te másként cselekednél? – kérdezetett vissza rögtön Remus.
- Valószínűleg nem. De mellettem lennének a barátaim, akik nem hagynák, hogy olyat csináljak, amit később megbánnék – felelte határozottan James, melytől barátja láthatóan elgondolkodott.
- Akkor keressük meg a többieket is – felelte egy fáradt mosollyal az arcán Remus, mire James csak bólintott.
Egy ideje már az erdőt járták, és próbálták eldönteni, merre lehet a kastély, merre indulhattak barátiak, és leginkább, hogy ők merre lehetnek. Bár akadtak olyan pontok, ahol ráláttak a kastély egyes részeire, de minden alkalommal, amikor elindultak felé, valahogy úgy érezték, hogy egyre csak távolodnak.
- De jól jönne most egy olyan térkép, mint amit a Roxfortról csináltunk – dühöngött James, miközben neki dőlt egy fának, hogy kifújja magát.
- Valahogy olyan érzésem van, hogy körbe-körbe megyünk, de a táj mégse hasonlít – nézett körbe Remus.
- A végén még az is kiderül, hogy a sziget mozog, a kastély meg kacsalábon forog… - morogta idegesen James, mire barátja elgondolkodott.
- Tudod… egy részt meglep, hogy ismered ezt a mesét, másrészt ez lehet nem is rossz ötlet. Eddig a kastélyhoz próbáltunk igazodni, de gondolom azt Ohtar alaposan védi. Próbáljunk más szemponthoz igazodni…
- Oké, de mihez? – kérdezte James.
- Mondjuk a föld mágnesességéhez. Azzal talán megtaláljuk a kiutat, és elérjük végre a kastélyt is.
- Vagyis… hogy jutunk ki? – kérdezte értetlenül James, mire Remus csak felsóhajtott.
- Kell egy iránytű…
- Miért nem ezzel kezdted? – kérdezte James, majd elővette a pálcáját és a tenyerére fektette. – Tájolj! – A pálca egy szempillantás alatt északra fordult, mutatva az utat a két Tekergőnek. – Még valamit? – Remus barátja kérdésére csak egy szemforgatással válaszolt, de még mielőtt tovább indult volna, hirtelen fordult meg az erdő sötétjébe révedve.
- Te is hallottad ezt? – kérdezte Remus barátjától.
- Mit? – nézett rá értetlenül James, és már épp unszolta volna tovább a barátját, hogy csak a tudata tréfálta meg, amikor is egy kacaj szelte át az erdő csöndjét. – Na, ezt már én is hallottam, és ami azt illeti ismerős ez a hang…
- Anton… - felelte kissé fáradt hangon Remus, és látta barátján, hogy az legszívesebben bevárná és harcolna vele. – Erre most nincs időnk…
- De arra volt, hogy a föld mágneses bigyójáról tanakodj – nézett barátjára rosszallóan James, de végül felhagyott tervével, és futva próbálták meg mi előbb elhagyni az erdőt. Úgy tűnt a tervük bevált, az iránytűt követve a fák egyre ritkábbak lettek, és fejük felett már látták a sötét égboltot. Alig várták, hogy végre maguk mögött hagyják a baljós erdőt, mely most legalább olyan ördögien gonosznak tűnt, mint a Rengeteg.
- Ott a vége! – lihegte Remus, két lélegzetvétel között, és tekintete a mögöttük lévő sötétségbe meredt, hogy követi-e őket valaki. Figyelmét csak akkor fordította előre, amikor James hangos puffanással ütközött össze valamivel, majd vágódott hanyatt a földön. Remus azonnal előre szegezte a pálcáját, de amikor észrevette, hogy mi volt az, amiben barátja felborult elmosolyodott, és arcán egy megkönnyebbült mosoly jelent meg.
- De jó, hogy ti is megvagytok – felelte Remus, végig nézve két barátján.
- Már értem miért mondják rád a tanárok, hogy keményfejű vagy – tapogatta meg Sirius sajgó homlokát, miközben felhúzta a földről Jamest. – Hova sietettek ennyire?
- Antonnal próbáltunk nem összefutni – felelte James, miközben leporolta magát.
- Ő is itt van? – kérdezett vissza Sirius.
- Igen, de most nincs időnk rá. Ott a kastély előttünk, ne vesztegessünk több időt – felelte Remus kissé türelmetlenül, és szavainak eleget téve el is indult az omladozó épület felé.
- Hogy érzi magát? – kérdezte halkan Nina, ám bátyjának nem maradt ideje válaszolni.
- Jól leszek, ha ezt lezárjuk végre! – szólt hátra Remus rezzenéstelen hanggal, mire a többiek csak összenéztek. Megértették egymást így szótlanul is, és sietve érték utol barátjukat. A kastély már nem volt messze, a bejártott is látták, de a hátuk mögött egyre hangosabban hallották Anton lépteit és őrült nevetését. Gondolkodás nélkül rohantak be a hatalmas, kőből faragott boltíves kapun, melynek ajtaja kitárva várta az arra tévedőket. A kastélyba lépve az első, ami fogadta őket, az a fényűzés és a pompa volt, mely varázslatos világba invitálta őket. Míg a kastély falai, tornyai omladoztak, addig bent minden ragyogott, szinte élt. Bőrükön érezték a varázslatot. A terem két oldalán hatalmas lépcsősorok vezettek felfelé, középen pedig egy tágas tölgyfa ajtó zárta a teret. Minden egyes bútor milliméter pontossággal volt a helyére állítva, de nem ez a fényűzés volt az, ami a Tekergőket meglepte. A kastély falain belül, olyan nyüzsgés volt, amely talán a palota fénynapjaiban lehetett. Emberek jöttek és mentek, beszélgettek egymással, ki-ki a saját dolgát intézte, de egyikük se fordult meg az érkezőkre. Mint, ha nem is látnák őket.
- És én még azt hittem a Roxfort varázslatos… - mondta James, miután magához tért a pillanatnyi révületből.
- Ezek… nem szellemek… - nézte meg alaposabban az embereket Nina.
- Valóban nem – jött egy finom, női hang a hátuk mögül. - Nem haltak meg. De nem is élnek. – A Tekergők azonnal megfordultak, de akivel szembe találkoztak, az nem hasonlított semmire, amit itt tapasztaltak. A nő, a szürke, korabeli ruhában akár még bele is illethetett volna a képbe, de a belőle áradó kisugárzás, és az a megfoghatatlan, természetfeletti aura, mely körbe lengte kiemelte a többiek közül.
- Ki maga? – kérdezte Remus.
- Az én nevem, Lady Marie. Én voltam… sok-sok évvel ezelőtt ennek a háznak az Úrnője.
- Maga Ohtar szerelme, amiről a legenda is írt! – villant be az információ Nina agyába, mire a finom, női arcra egy szelíd mosoly húzódott.
- Valóban, de az már nagyon régen volt.
- Mi van ezekkel az emberekkel? – kérdezte kíváncsian James, miközben visszafordult a társsághoz.
- Nem látnak titeket. A kastély rabjai. Egyetlen egy napot élnek át újra és újra. Ezek az emberek mind itt tartozódtak akkor, amikor Ohtar erejét elvették, ő pedig a gyávaságtól, és a kapzsiságtól hajtva elmenekült – felelte Lady Marie.
- Na és maga? Ők nem látnak minket, maga akkor, hogy? – kérdezte érdeklődve Remus.
- Én sokkal régebb óta kísértek ezek között a falak között. Nem tudtam tovább lépni, míg Ohtar nem engedett el. Így itt rekedtem én is.
- Tudja, hogy hol van most Ohtar? – kérdezte óvatosan Sirius, mire a nő csak bólintott. – És elvezett hozzá minket?
- Egyetlen feltétellel.
- Mi lenne az? – kérdezte kíváncsian, és kicsit aggodalmasan James.
- Zárjátok le Ohtar, és a Tünékeny sziget legendáját. Segítsetek vissza szerezni a szerelmemet – mondta Lady Marie, szinte esdekelve. Arcán megjelent minden fájdalom és bánat, melyet ők fel se tudtak fogni, de a nő kérését a három fiú nem értette tisztán.
- Mi meg akarjuk állítani Ohtart. Véget vetni az életének – felelte Remus.
- Ő is pont ezt kérte – szólt közbe Nina, mire a többiek értetlenül néztek rá.
- Ohtar nem volt mindig ilyen. Régen ez a kastély egyet jelentett nekem a boldogsággal. De ő annyira félt az elmúlástól, hogy neve a semmibe vész, hogy tébolyultan próbálta megtalálni az örök élet forrását. Azon a végzetes napon benne is meghalt valami. Többé nem az-az ember volt, akit szerettem. De itt, ismét egymáséi lehetünk. Ez az-az öröklét, amit annyira keresett, és amitől annyira félt.
- Hogy tudunk segíteni neked? – kérdezte James.
- Útközben elmondom, vendégünk lesz – felelte a nő, miközben szeme sarkából ki tekintet a kastély falain túlra. – Gyertek velem – mondta parancsolóan a nő, és a Tekergők kicsit kétkedve ugyan, de követték őt. A hatalmas tölgyfa ajtót kitárva lassan léptek be korom sötét szobába, de a küszöbnél beljebb nem akaródzott menniük.
- Ne féljetek az árnyaktól. Csak azt jelentik, hogy valahol fény van a közelben – mondta a Lady, aki úgy siklott be a terembe, mint egy szellem. A kis csapat végül beljebb botorkált, és a falon sorra gyúltak fel a fáklyák, fényességet árasztva szét a hosszú szobában. Bármennyire is igyekeztek, nem találtak rendeltetést a helyiségnek. Egy bútor se volt benne, csak egy kis kárpit hevert elnyűve a földön, a túloldalon pedig egy robosztus ajtó zárta a sort, a faburkolaton pedig egy különös kilincs fénylett, négy különböző lakattal zárva.
- Mi ez a hely? – kérdezte kíváncsian Remus.
- Nevezzük… átjárónak – felelte Marie, majd intett a fiataloknak, hogy kövessék. – Gyertek az ajtóhoz, de ne lépjetek a szőnyegre! – Fordult hirtelen hátra, figyelmeztetve őket a veszélyre. A Tekergők nem ellenkeztek, és bár kíváncsiak voltak mi történne, ha még is átsétálnának a szőnyegen, inkább tisztes távolból kikerülték azt.
- Mi van az ajtó mögött? – kérdezte Sirius, amint közelebb értek hozzá.
- Amit csak szeretnél – felelte sejtelmes hangon a nő, és arcán megjelent hozzá egy ugyan ilyen tartózkodó mosoly is.
- Mint a szükség szobája a Roxfortban! – mondta ki hangosan a gondolatait James.
- Ohtar az irodájában fogja keresni azt, amit elvesztett. Múltját már régen eltemette, amikor úgy döntött, hogy elmenekül. De rossz helyen kutat. Mágiáját nem ott találja meg – felelte határozottan Marie.
- Akkor mi hol keressük? – kérdezte kíváncsian Nina, de mielőtt választ kaphatott volna, az ajtó, melyen nem is olyan rég bejöttek hangos puffanással csapódott ki, és az eddig nyomukban lévő vámpír vészjósló vigyorral az arcán sétált lassan beljebb.
- Végre megvagytok… nem szeretem a fogócskát – mondta Anton, ahogy közelebb jött a Tekergőkhöz, akik egy emberként szegezték pálcájukat a vérszívóra.
- Ne aggódjatok. Legyetek türelemmel – szólt rájuk a nő, és hangja olyan nyugodtan csengett, amit a Tekergők nehezen érettek meg. Nem tudták elképzelni mit lehet Marie terve, de amint Anton egyre közeledett feléjük, lassan az ő szemük előtt is letisztult, hogy mire kell várniuk. A vámpír egyre dühösebb lett, hogy jelenléte nem váltott ki semmilyen ellenlépést, vagy ellenállást. Dühösen kiáltott fel, majd sietve rontott át a szobán, de a szőnyegre lépve útja véget ért. A csapda működésbe lépett, és a szabályos körben ameddig a kárpit széle elért mindent elemésztő tűz csapott fel. Lángjai a plafont nyaldosták, és a vad ropogásból csak egy fájdalom ittas kiáltás szállt a Tekergők felé, akik ösztönösen fordították félre a fejüket. 
- Te jó ég… - Nina hangja megcsuklott, és, hogy ne is hallja, kezeit a fülére tapasztva bújt Sirius karjaiba. Amint a lángok alább hagytak hirtelen állt vissza minden az eredeti állapotába, és a szőnyeg ismét úgy hevert ott, mint egy egyszerű kiegészítő.
- Hé, ti meg… - nézett James kissé értetlenül barátjára és húgára. – Lemaradtunk valamiről?
- Ezt majd inkább otthon – felelte Sirius, majd tekintetét a szótlanul várakozó nőre emelte.
- Ohtar mindig is szerette titokban tartani a dolgait… - felelte végül halkan, és a többiek úgy érezték, hogy a kastélyban lévő összes bűnt és terhet a saját vállára vette.
- Hol keressük akkor Ohtar erejének a kulcsát? – törte meg a pillanatnyi néma csendet Nina.
- Az erejét ott találjátok abban a tárgyban, ami számára a legfontosabb. De ne tévesszen meg titeket az egyszerűsége. Ohtar már régen elfelejtette, hogy mi tette őt boldoggá, hogy mi volt az, amiért olyan csábító volt számára az örök élet. Amit kerestek itt van előtettek. A legkisebb, és legrozsdásabb lakat tartja zárva. Mentsétek meg az itt rekedt lelkeket. Engedjétek maga alá roskadni ezt az átkozott helyet, és semmisítsétek meg szenvedésem zálogát – kérte, szinte könyörögve Marie. Szemeiben látszott a fájdalom és az elmúlás utáni vágy. Hogy ez a hely, mely börtöne lett, nem tartogat számára semmi mást, csak fájdalmas emlékeket, és gyötrő magányt.
- Mindent megteszünk, amit csak tudunk – felelet James, majd a lakatra emelte a tekintetét. – Hogy nyitjuk ki?
- Varázslók vagytok, nem? Ide bent nincs más, csak emlékek, ez pedig csak egy közönséges lakat – felelte Marie, miközben utat engedett a négy fiatalnak.
- Az túl egyszerű lenne… - mondta elgondolkodva Remus, és agya azon járt, milyen kulcs, vagy varázslat nyithatná ki a lakatot.
- Az ég szerelmére, hisz most mondta… - szólt közbe Nina, leállítva a többiek gazdagon szárnyaló fantáziáját. – Alohomora! – Irányította pálcáját a zárra, mely végül egy apró kattanással ugrott ki a helyéről, és az ajtó lassan kimozdulva a keretéből tárult ki.
- Azt hittem ez nehezebb lesz. – Vakarta meg a tarkóját James, majd, a nyekergő ajtót még jobban kitárta.
- Ne feledjétek. A félelem beszél, mikor kialszik a fény. Ohtar erős, és nagy a hatalma. De már régóta a sötétben él – szólt még utánuk Marie, mielőtt a kis csapat eltűnt volna az ajtó mögött.
- Köszönünk mindent – felelte Remus, majd ahogy mindnyájan beléptek, az ajtó becsukódott mögöttük. A szoba ahova beértek, nem volt túl nagy. Leszámítva a port, mely súlyként telepedett meg a levegőben, különleges hangulat ülte meg a helyiséget. A falon mindenhol bekeretezett képek lógtak, csupa boldog pillantott örökítve meg. A polcokon könyvek és dísztárgyak tömkelege fogta fel a sűrű port. A szoba közepén egy kis íróasztal állt, rajta tömérdek levéllel és könyvekkel, a papírhallom mellett pedig újabb fényképek mosolyogtak vissza a nézelődőre.
- Igaza volt Marienak, ezek itt tényleg emlékek – lépett az egyik polchoz Nina, és sorra végig nézte a keze ügyébe akadó újságdarabokat, képeket és azokat a tárgyakat, melyeket egykor valószínűleg ők is gyakran forgattak.
- De, hogy találjuk meg ennyi lim-lom között, azt… amiről nem is tudunk semmit? – kérdezte James, miközben átnézte az íróasztal fiókjait.
- Én azt hiszem, megtaláltam – mondta Sirius, aki egy ékszerládikát tartott a kezében. Óvatosan emelete ki a dobozból a vékony láncot, melyen egy szépen megmunkált aranymedál függött.
- Miből gondolod, hogy ez az? – lépett közelebb Remus, és kivette barátja kezéből az ékszerládát, hogy alaposan átkutassa.
- Mert azt írták a hátoldalára, „Nélküled én sem élek… várj meg kedvesem!” – olvasta fel Sirius a megkopott szöveget. – Marie szavaira visszagondolva, valószínűleg régen ő volt neki a legfontosabb.
- Hát, mivel jobbat nem tudunk… pusztítsuk el – felelte egy vállrándítás közben James, és Sirius már elő is vette a pálcáját, és a kis ékszerre szegezte, mikor hirtelen nagy szél kerekedett a szobában, és a hunyorgó fáklyák fénye apróra zsugorodott össze. Amint a sötét homály szertefoszlott, és a széllökés által megröptetett papírdarabok lehullottak a földre, szemük azonnal észrevette a sötét lepelbe bújt alakot. Ohtar ott állt előttük, de gyáván más mögé bújt. Egyik kezében egy varázspálcát szorongatott, míg másikkal igyekezett lefogni a karjai közt vergődő lányt, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy lefejtse arcáról a férfi ujjainak szorítását.
- Enged el! – kiáltott Sirius, rémülettől eltorzult arccal, és a pálcáját ösztönösen szegezte volna Ohtarra, ha Nina nem lett volna a kereszttűzbe.
- Innen már úgy sem jut ki élve, eressze el a húgomat! – fenyegetőzött James, és igyekezett pálcáját a férfin tartani.
- Nem! Nem hagyom a tervem meghiúsulni, melyre több ezer éve várok! – kiáltott dühtől felizzó szemekkel Ohtar. A Tekergők most láthatták igazán, hogy Marie miről is beszélt odakint. Arca tébolyult volt, már-már az őrület határán egyensúlyozott. Nem kellett jobban ismerniük ahhoz, hogy lássák tettei kiszámíthatatlanok és logikátlanok. A végtől való félelem, a múltját és hibáit rejtő ház látványa pedig végleg megtörte az egykor büszke embert.
- Ami itt van az mind a maga hibája, és mások viselik a bűneit. Nem hagyom, hogy több életet tegyen tönkre! – kiáltotta Remus legalább olyan dühösen, mint Ohtar. Hagyta, hogy a harag és a bosszú egy pillanatra elvakítsa az eszét, és felindultan szegezte a férfire a pálcáját, hogy támadjon.
- Ne, még a végén Ninát találod el! – kiáltott James, és már rohant is, hogy megfékezze barátja tomboló haragját, de a varázsigét addigra már kimondta.
- Bombarda! – kiáltotta Remus, de a többiek megkönnyebbülésére, Ohtar könnyedén kivédte azt.
- Ezzel nem állítotok meg! – ordított dühtől remegő hangon a férfi, majd pálcájával legyintve a falnak szegezte Remust, aki igyekezett elfojtani egy fájdalmas nyögést.
- Egyben vagy? – lépett barátjához James, majd kezét kinyújtva felhúzta őt a földről.
- Van egy ajánlatom a számodra – nézett Ohtar Siriusra, egy gonosz mosollyal az arcán. – Látom a szemed mögött megbújó néma sötétséget és haragot. Dobd félre azokat a jelentéktelen és túlbecsült értékeket – pillantott a másik két tekergőre lenézően-, melyek elnyomják az igazi erőt! Nyisd ki a medált, enged szabadjára a hatalmamat, és én megadom neked azt az erőt, amiről álmodni se mersz.
- Nekem nem kell a hatalom, sem az örök élet. Te vagy rá a legjobb példa, hogy mit csinál az emberrel az erő, amire vágyik. Pedig itt megvolt mindened – felelte higgadtan Sirius, és hangjában szánalmat lehetett felfedezni amitől Ohtar még dühösebb lett.
- A láncot akarom!
- Akkor megkapod! De előbb enged el Ninát! – kiáltott Sirius, mire a férfi a kezei között remegő lányra tekintet.
- Rendben… tedd a láncot az asztalra, én pedig szabadon elengedem a lányt – folytatta kimért hangon Ohtar, de a szeme mögött,  sötéten meglapuló gonoszság az igazi céljairól árulkodott.
- Rendben… - egyezett bele Sirius, majd lassan sétált az asztalhoz, szemeit végig Ohtaron és Ninán tartva. Egy darabig csak szótlanul állt az asztal előtt, majd hezitálás nélkül rakta le a kis ékszert. Ohtar ebben a pillanatban ellökte magától a lányt, és pálcájával legyintve, kiütötte a Tekergőket, akik a falnak csapódtak. Próbálták mihamarabb összeszedni magukat, de már nem hallottak mást, csak Ohtar velőtrázó kacaját, amint épp az asztal felé ront. Ujjai már majdnem elérték a célt, és az ékszerre kulcsolódtak, mikor a férfi előtt megjelent Marie, könnyben úszó arca. Ohtar megtorpant a nő a láttán. A szempár melyet olyan régóta kívánt látni, és amelybe félt belenézni megbénította.
- Szerelmem… - nyögte ki Ohtar, remegve és félve. Tudta, hogy ha neki kell felelnie, akkor megbukott. Nincs érv, vagy kifogás, ami jóvátenné bűnét.
- Elfelejtettél… és a tébolyod legyőzött - súgta szomorúan Marie, és szemeiben a csalódottság legmélyebb sötétje fészkelte be magát.
- Nem… hisz miattad csináltam, téged akartalak…
- Soha nem akartam örökké élni, csak veled. És most itt az ideje, hogy visszakapjalak… - felelte búsan, és szemeit a Tekergőkre emelte, akik időközben összeszedték magukat és pálcájukat.
- Ne! – kiáltotta hirtelen Ohtar, amint észrevette, hogy a kis ékszerre szegezett pálcákból felcsap az átkokat kísérő fényjáték. Ahogy a lánc és a hozzá tarozó medál megsemmisült, mindent beterített a vakító fényár, és a föld megmozdult a lábuk alatt. Nem éreztek mást csak egy újabb feneketlen zuhanást, amely nem akar véget érni. Tudatukra néma csönd ült, melyben csak Marie finom hangját hallották visszhangozni.
- Köszönöm! – Az egyszerű szó mögött, olyan mély érzések bújtak meg, és olyan leírhatatlan hála, amit soha nem fognak tudni kiverni a fejükből. A hirtelen zuhanás abba maradt, és amint látásuk visszatért, és nem cikáztak szemük előtt apró fénypontok, a tekintetük lassan próbálta összerakni az elé táruló kirakós darabkáit. Nem kellett sokat bámészkodniuk, szemük azonnal megtalálta az előttük magasló Roxfort épületét, mely még soha nem tűnt ennyire hívogatónak, mint most.
- Sikerült? – kérdezte reményteli hangon Nina, miközben feltolta magát a földről, de Sirius egyből ott termett mellette és magához húzva szorosan átölelte.
- Jól vagy? – nézett aggódva, mire a többiek csak elmosolyodottak.
- Most már igen – súgta halkan Nina, és ahogy a szorosan ölelő karokba bújt, egy pillanatra elfelejtett minden gyötrő gondolatot.
- Azt hiszem megoldottuk a dolgokat. Ti is hallottátok amúgy… - kezdett bele a kérdésbe James, de nem volt benne biztos, hogy nem csak a képzelete játszott vele.
- Marie hangját… igen. Megköszönte. Azt hiszem – felelte Remus elgondolkodva. – Kíváncsi vagyok mi lett a Tünékeny szigettel.
- Valószínűleg elsüllyedt, ahogy az Orákulum is meg jósolta. Gondolom, most egy darabig úgy se bukkan fel újra – felelte Sirius a barátaihoz lépve, majd megtapogatta sajgó porcikáit.
- El se hiszem, hogy túléltük… örülök, hogy végre vége ennek az egész rémálomnak – ölelt át barátait Nina, majd mielőtt visszaindultak volna a Roxfortba, Sirius még elkapta a lány kezét.
- Nekem még tartozol valamivel, emlékszel? – kérdezte egy széles mosollyal az arcán, mire Nina csak felnevetett, és magához húzta a fiút.
- Azt hiszem, valami dereng… - súgta halkan, és ígéretét betartva egy forró csókkal tapadt a szájára, ismét bebizonyítva, hogy szíve háborút nyert az ész csatározásai felett.
- De hosszú lesz így még ez az év… - sóhajtott James, mire Remus csak halványan elmosolyodott, majd lassan, komótosan indult meg a Roxfort felé, szívében számtalan érzelemmel viaskodva. Az ő háborúja most kezdődött.
- Megőrülök Tőletek!

FIN

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés