„Csak soha nem lehettél enyém, elrejtett a természet. De amikor felsejlett csillogásod egy nap, mintha vizet találtam volna szárnyakat növesztve repültem hozzád. Nem mertelek kezembe venni. Nem volt elég tiszta hozzád, de hívogató ragyogásod túltett a félelmeimen. Abban a pillanatban, amikor hozzád értem megtisztultam… lelkem fehér fényt árasztott azután, a világban hirtelen fák és virágok nőttek, színek tömkelege árasztotta el a réteket, állatok zajától lett hangos az erdő...megtaláltalak. Kiszabadítottalak. Megváltottál, a világnak életet adtál! Te vagy a múlt, jelen és jövő, a természet, a mindenség, a végtelen”

… nem ilyennek képzelte a vég pillanatát, valahol remélte, hogy, mint egy fotóalbumban, újra nézheti élete meghatározó élményeit. De e helyett csak vakító fehérséget látott, melynek távolába, gyilkosa dühödt arca hullámzik. Elkésett. Tekintete üvegessé vált, de még mielőtt a semmi végleg elnyelte volna, fülét megcsapta a szeretet hang, mely a nevét ordította. Utolsó emlékeként, még felderenget Remus arca, és szemeit immáron mosolyogva, csukta le, ahogy a föld lassan magához vonzotta az élettelen testet.

Az erdő, Remus dühödt és elkeseredett kiáltásaitól visszhangzott. A mindnet elárasztó fehérség, mely a Rengetegre telepedett, elvakított mindenkit, de a varázsige befejezésével egy időben még tisztán látta, amint Ana eléjük ugrik, és elernyedt teste a porba zuhan. Barátai minden tőlük telhetőt megtettek, hogy le tudják fogni Remust, és, hogy bánatában ne vesse rá magát, a dühtől ordító férfira. Ahogy a fény kezdett szerte foszlani, szemük előtt még a vibráló fénykarikák tánca, nehezítette a látásukat. Az elmosdott körvonalak lassan kitisztultak, ahogy a fényesség egy helyre koncentrálódott, és az alaktalan, hömpölygő füstből előtűnt az Orákulum természetfeletti alakja.
- Hívtál. Hát válaszolok. – A szellemszerű, női hangot olyan misztikus aura lengte körül, melynek közelében, minden varázsló úgy érezhette, hogy ereje semmibe vész, és nem több egy esendő hallandónál. A lidércként pulzáló női alak, hol olyan megfoghatatlannak tűnt, mint egy szellem, hol pedig olyan valósnak, hogy kedvük támadt megérinteni. Alakjából nem sokat lehet kivenni, fején és kezein kívül mindent eltakart egy fehér lepel, melynek szegélyei a ködbe vesztek bele.
- Én szólok hozzád! Te tudsz nekem segíteni! – kiáltotta idegesen Ohtar, és elő lépve próbálta magára vonni az Orákulum figyelmét.
- Látom mind azt, ami történt, és ami történi fog! Kérdezz hát.
- Ha tényleg tudsz mindent, ha van rá hatalmad, vigyél haza, a váramba! Ahol visszaserezhetem az erőmet!
- A kastélyod a Tünékeny sziget varázslatának rabja. Oda vihetlek, de figyelmeztetlek… nincs sok időd, míg ismét el nem süllyed a mélységbe. Nem az a hely, melyet évezredekkel ezelőtt hátra hagytál, múltad minden árnya ott kísért majd.
- Nem érdekel! Vigyél oda! – kiáltotta egyre ingerültebben. A gondolat, hogy ilyen közel a cél előtt, akár meg is állíthatják, hogy nem minden úgy alakul, ahogy elképzelte megrémítette. Mi előbb vissza akarta kapni régi hatalmát.
- Legyen hát – felelte az Orákulum, majd kezeit kitárta, és a vakító fényesség, melytől éppen hogy csak megszabadultak, ismét elkábította érzékszervűket. A Tekergőknek szólni se maradt ideje, tiltakozni akartak, vagy legalább annyit kinyögni, hogy nem Ohtar idézte meg az isteni hatalmat. Ám a fehérség beálltát követően szét esett körülöttük a valóság. Egy rántást éreztek csak a tarkójuknál, mely kisugárzott az egész testükbe. Fejükben, mint ha egy vonat zakatolna végig, mely hangosan tűköl. Majd egy koppanás, egy földet érés, melytől minden porcikájuk megremeget.

Nina úgy érezte magát, mint aki több száz métert zuhanva, hirtelen áll meg a levegőben. Majd a földtől pár méterre, hirtelen elszakad a láthatatlan kötél, mely véget vetett zuhanásának, és a földre ér. Agya zsibbadt az átélt fájdalomtól, és nem bírt szembenézni a gondolattal, hogy elvesztette barátnőjét. Nem hitte el, hogy ez velük is megtörténhet. Úgy érezte, mintha csak egy rossz álomban lenne, melyből nem tud felébredni. Minél inkább igyekezett összeszedni magát, csak azt érezte, hogy a valóság túl kegyetlen ahhoz, hogy érdemes legyen felkelni és harcolni.  Érezte, hogy tudata kezd magához térni, és visszaveszi teste felett az irányítást, mely vacogott a hideg földön. Szemeit hunyorogva nyitotta fel, és amint kitisztult a homályos kép, láthatóvá vált előtte a koromfekete égbolt, melyen csak a csonka hold hatalmas alakja virított. Mintha valami nagy sznobság lett volna úrrá rajta, és a csillagokat leparancsolta volna az égről. Igyekezett elnyomni mindent, mely a szörnyű igazságra emlékeztetné, de újabb önmarcangoló gondolatokra nem maradt ideje. Nem is olyan távolból, egy kiáltás szállt felé a nevét rikoltva. Mielőtt még felismerte volna a jellegzetes hang orgánumát, már mellette is térdepelt a hozzá tartozó arc.
- Nina, Jól vagy? – kérdezte aggodalommal a hangjában Sirius.
- Ez sokkal rosszabb volt, mint a zsupszkulcs – felelte, még kicsit kábán Nina, de a fiúnak ennyi is elég volt. Óvatosan megragadva, egy erőteljes mozdulattal állította talpra a lányt, melytől az egy kicsit meg is lepődött. Ott álltak egymás közvetlen közelében, és a hold szemtelenül nagy domborzata, mint egy reflektor világította meg arcuk minden egyes rezdülést. Mindent kiolvastak a másik szeme mögött meglapuló valódi érzésekről, de a helyszín, nem sok időt, és lehetőséget adott az érzelmi gondolatok megbeszélésre. Nem sok nézni valót engedett a szemüknek a táj. Egyik oldalról az erdő takarta el a kilátást, a másik oldalon pedig a hegygerinc vonulata, melynek oldalában ott lapult meg az omladozófélben lévő kastély. A tisztás közepén, ahol álltak, mélységes nyugalom honolt, talán túlságosan is nagy, épp ezért amikor az erdő fáit borzoló szél rém keltő hangja megcsapta a fülüket egyből szétnéztek. A kis rétet, és a kastély egyetlen látható részét egy keskeny szakadék szelte ketté, melynek alján vadul hömpölygő folyó ár száguldott végig a hegygerinc vonalán.
- Hol lehetnek a többiek? – kérdezte Nina egy kevés aggodalommal a hangjában, de bízott benne, hogy a másik két Tekergő is együtt ért földet.
- Gondolom ők is valahol itt vannak. Reméljük, nem botlanak bele túl korán Ohtarba. Ahogy mi sem…
- Hogy lehet egyáltalán, hogy mi is itt vagyunk?
- Ha tippelnem kellene… talán mert Remus olvasta fel a varázsigét – mondta egy vállrándítás kíséretében Sirius, majd ahogy körbe tekintet a szigeten próbálta eldönteni, merre induljanak tovább. – Át kellene jutnunk valahogy a másik oldalra – nézett a hegy irányába Sirius egy lehetséges útvonalat keresve.
- Az ott, mint ha egy híd lenne – révedt a távolba Nina, és próbált meggyőződni róla, hogy valóban a két részt összekötő függőhidat lát e, vagy a sötétben csak a szeme játszik vele.
- Lehet. Mindenesetre jobb, mint itt állni és nézelődni – felelte, majd elindultak a kiszemelt irányba. Nem kellett sokat sétálniuk a sötétben, ugyanis a szakadék széle, mely előttük tátongott sokkal közelebb volt, mint ahogy azt először sejtették.
- Nem tűnik túl stabilnak… - mondta Nina, amint közelebb értek a hídhoz. Tekintetük minél többet látott a rozoga tákolmányból, melyen már kitudja mióta nem járt emberi lény, annál kevésbé voltak biztosak abban, hogy elbírja majd őket. – Nincs más út a túloldalra, ugye?
- Az alattunk tomboló folyón kívül… azt hiszem nincs. És az idő is sürget.
- Igaz, nem szeretnék itt lenni, amikor a sziget eltűnik – felelte Nina, és igyekezett lenyelni félelmeit és aggályait.
- Akkor induljunk, megyek én előre – mondta Sirius, majd óvatosan lépett rá a rozoga hídra, amely a súly hatására hangos recsegéssel válaszolt. A léhán elhelyezett falécek némelyike, már régóta megadhatta magát, és az alant tátongó mélységbe zuhant. Ahogy Sirius apránként haladt előre, Nina igyekezett pontosan ugyan oda lépni, ahová a fiú, és próbált nem lemaradni tőle.
- Miért van ettől ez az egésztől rossz előérzetem?  - kérdezte remegő hanggal Nina, miközben ujjai görcsösen szorították a vastag kötelet, melybe kapaszkodni próbált.
- Bármit csinálhatsz, csak most ne nézz le – vett egy mély levegőt Sirius, és igyekezett lábának olyan biztos pontot találni, mely alatt nem szakad be a fadeszka.
- Tudod… ha ezt nem mondod, eszembe se jut lenézni. De most nagy a kísértés, hogy megnézem, mégis mi vár odalent – felelte reszketve, és olyan közel húzódott a fiúhoz amennyire csak a szorult helyzetük engedte.
- Ami azt illeti, én kezdem élvezni a helyzetet – pillantott hátra Sirius, egy hamiskás mosollyal az arcán.
- Ha most nem egy több méter mély szakadék felett próbálnánk átjutni, valószínűleg a világ legbiztonságtalanabb tákolmányán, amit van képünk hídnak nevezni, én magam vetnélek bele a vízbe – hadarta el egy szuszra Nina, és próbálta gyorsabb mozgásra ösztökélni a fiút. Szeretett volna már átérni a túloldalra, ahol végre biztos pontot érezhetne a talpa alatt. Már nem jártak messze a híd végétől, amikor egy rántást éreztek a kötélen, és az egész szerkezet megsüllyedt alattuk.
- Azt hiszem, baj van – tekintet hátra Sirius, és arca egy pillanat alatt sápadt el, ahogy a maguk mögött hagyott oszlopokhoz rögzített kötél anyaga szép lassan felfoszlik.
- Akkor talán fussunk! – felelte sürgetően Nina, de be se kellett fejeznie a mondatot, Sirius már kézen is ragadta, és nagyokat lépve igyekeztek kikerülni a korhadt léceket, és elérni a másik oldalt. Már nem jártak messze a végétől, amikor egy reccsenés ütötte meg a fülüket. Tudatuk próbáltak kirekeszteni a nem kívánt hangot, és nem is foglalkozni vele, de amikor kezük közül kicsúszott a kötél, és lábuk alatt megindult a talaj, és ők tehetetlenül zuhantak alá, szembe kellett nézniük az elkerülhetetlennel. Lélekben igyekeztek felkészülni a becsapódás pillanatára, de a víz fagyott érintése, mely megannyi tűszúrással ért fel megbénította őket. Tudatukra a fájdalom villámcsapásként sújtott le, mely szétáradt a testükben, mint egy láncreakciót indítva el ezzel. Az agyukat elkábító erőtől, csak az élni akarás ösztöne volt erősebb. A levegő utáni vágy, pont annyira engedett utat a tudatuknak, hogy összeszedjék magukat, és a vízfelszínre ússzanak.  Hatalmas lélegzettel szívták magukba a friss levegőt, megtöltve a tüdejüket oxigénnel. A tajtékzó hullámok átcsaptak a fejük felett. A sodrásban az is nehezükre ment, hogy a felszínen maradjanak, és ne vizet lélegezzenek be, az pedig, hogy valamilyen úton elérjék a partot lehetetlennek tűnt.
- Sirius! – kiáltotta Nina, amennyire csak a torkán kifért, remélve, hogy a vad zubogásban megtalálja a fiút.  A folyó sodrásában minden egyes másodperc egy örökké valóságnak tűnt, és szemei bármennyire is kétségbeesetten keresték a kiutat, fáradt, tehetetlenségében tudata lassan működött. Ereje fogytán volt, és már azért is meg kellett harcolnia a vizel, hogy a tetején tudjon maradni. Tekintete elhomályosult, ahogy fagyott víz és levegő megnehezítette a légzést. Úgy érezte egy hullám bármelyik pillanatban maga alá gyűrheti, de még mielőtt végleg elmerült volna, egy szorítást érzett a derekán, majd csak annyi jutott el a tudatáig, hogy ismét kap levegőt. Megmentőjében azonnal felismerte Siriust, aki nem kevésbé tűnt fáradtnak, mint ő maga.
- Ott lesz a kiutunk innen – felelte hangosan a fiú, és tekintete a part egy olyan részére meredt, ahol a fákat láthatóan megtépázta a szél, és egymásba kapaszkodva dőltek meg, mintha csak kezet nyújtanának a bajban lévőknek. – Próbáld elkapni valamelyik ágat, és erősen kapaszkodj meg. – Sirius utasítására Nincs csak bólintani tudott, de hang nem jött ki a torkán.
Ahogy a sodrás közelebb vitte őket az egyetlen menekülési lehetőséghez, igyekeztek kirekeszteni minden mást a tudatukból, majd amennyire csak tudtak elrugaszkodtak a vízből és kezeikkel a vaskos ágak után nyúltak. A vízár ereje szinte tolta őket magával, de kezükkel szorosan markolták a menekülésük zálogát, melynek nyomán lassan kivonszolták magukat a partra.  A szilárd talajra érve fáradtan feküdtek hanyatt a fűben, mélyeket lélegezve. Az adrenalin még mindig dolgozott bennünk, és szívük vadul vert, de testük megmakacsolva követelt egy kis pihenőt.
- El se hiszem, hogy ezt túléltük… - lihegte Sirius, két lélegzetvétel között, és szemeit fáradtan hunyta le. Tudata lassan kezdte feldolgozni az elmúlt percek történéseit, melyekből nem sikerült mindent azonnal felfognia. A mély levegővételektől érezte, hogy szívverése is visszaáll a normális tempójára.
- Ismét megmentettél – tolta fel magát a földről Nina, és pillantása végig siklott a mellett heverő fiún.
- Semmiség volt – ült fel egy nagy lendület segítségével Sirius –, ha a már egyszer így bele kevertünk… - mondta, miközben elgémberedett végtagjaiba próbálta vissza hozni az életet. – Hogy érzed, tovább tudsz jönni? – kérdezte, és kezét kinyújtva a lányt is felhúzta a földről.
- Igen, nem lesz gond – felelte Nina, és ahogy Sirius felsegítette a földről, lábai megremegtek, de érezte, hogy ez nem a fáradtságtól, vagy a vízzel folytatott csatájuktól van.
- Biztosan jól vagy? – kérdezte, amint észrevette a lány apró megingását. Tekintetük egy pillanatra találkozott, és ebben a röpke másodpercben Nina úgy érezte, végre mindent tisztán lát. Talán az imént átéltek miatt, de végre tudta mit akar, és még soha nem voltak számára olyan világosak az érzései, mint ezen az Isten háta mögötti szigeten, ahol csak a lustán fénylő hold leskelődött. Mielőtt még Sirius újra szólhatott volna, megragadta a fiú ingjét és hirtelen ölelte át. A hatalmas szemekbe révedve, érezte, hogy egyre csökken köztük a távolság, és ahogy a fiú lehelete a bőrét cirógatta lassan lehunyta a szemeit. Ajkaik végre összetalálkoztak egy hosszú csókban, és Nina feladta a gondolatait, és az agy érveit. Most már nem kereset kiutat, mentséget. Nem akart elfutni, és már nem félt az érzéseitől. Nem akart mást, csak úgy szeretni, ahogy még senkit. Csak a csókját akarta érezni, azt az erőt, amivel a karjaiban tartja, amellyel szorosan magához öleli. Érezni akarta szívének minden egyes dobbanását, és azt az őszinte vágyat, amit nem is értett, hogy nem vett észre eddig.
- Ez most azért volt, mert úgy érzed, nem éljük túl? – kérdezte Sirius, amint ajkai szabaddá váltak, de most, hogy végre a karjaiban tartja a lányt esze ágában sem volt elengedni.
- Talán… de, ha visszajutunk a Roxfortba szeretném megismételni… - nézett a ragyogó szemekbe Nina, melyek teljesen rabul ejtették.
- Rajtam aztán nem fog múlni – felelte magabiztos mosollyal az arcán Sirius, és komoly erőfeszítésébe került, hogy elengedje a lányt, és gondolatait a barátaik megtalálására fordítsa.
- Azt hiszem, folytatnunk kellene az utat – mondta Nina, majd tekintetét nagy nehezen elvonta Siriusról, és körbe tekintet, hogy hol is érthettek partot.
- Igen, bár először azt lenne jó megtudni, hogy merre lehet a kastély, és hol vagyunk mi – mondta Sirius, majd szemeivel először azt próbálta meg felmérni, hogy milyen messzire sodródhattak el az árral. A sötétben, és fák lombozatának takarásában nehezen lehetett kivenni a helyoldalt, ahonnan nekivágtak útjuknak, de a folyó irányát követve, ha más nem, hát sejtésük volt a helyes iránnyal kapcsolatban.
- A kastélynak valahol arra kell lennie… gondolom – mutatott Nina visszafelé.
- Más lehetőségünk nem igazán van – felelte egy halk sóhajjal a hangjába Sirius, mellyel tudomásul vette, hogy a kis kalandjukból kifolyólag, most kutyagolhatnak visszafele. – Sietnünk kell, ha be akarjuk hozni az elmaradt időt – felelte, majd zsebéből előhalászta a pálcáját. Amint elhadarta a rövid varázslatot a fényár beterített a sötét tájat, és a pislákoló fényben, már magabiztosabban vágtak neki az előttük álló útnak, melytől csak remélték, hogy a végén a kastélyhoz, és barátihoz vezet.
 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés