„Érezte, hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Két magányos ember repül a szélben, mint a pitypangmagok, és cipelik egymás kívánságait. Persze, megijedt az érzései miatt. A hite minden morzsájával szemben állt ez az érzés, de hiába próbálta, a szíve mégis gyorsabban kalapált, amikor a bőrük egymáshoz ért, és nem bírta megállni, hogy ne keresse, ha úgy gondolta, a közelben lehet. Nem tudta megakadályozni, hogy megszállja gondolatait. (...) Akkor is a karjai közé keveredett, ha nem tárta ki őket. Hívatlanul állított be, mégis kinyílt előtte minden ajtó, újra meg újra. Vonzotta a jelenléte, vonzották az érzések, amelyeket kiváltott belőle, vonzotta a csend, és vonzották a szavak. Beleszeretett.”

Sötét volt. Korom sötét, az égboltot eltakaró sűrű fák lombozatta nem sok fényt engedett át, és csak sejtetni engedte, hogy valahol fenn a Hold és a csillagok apró fénye pislog. A csípős hideg szél, mely körbe járta a tájat, és az erdő fái között süvített, pirosra marta a fiatal Tekergők arcát. Pálcáikat maguk előtt tartva, az apró fényár segítségével igyekeztek nem orra esni a fák, göcsörtös gyökereiben, vagy a vastag, fagyott avar réteg alatt lapuló ágak és kövek között. Ana lassan haladt elől, csöndben és üresen fénylő tekintettel. Szemei mögött, lelkének üres kopársága ült, mintha ő maga, jelen se lenne.
- Merre menjünk tovább? – Állt meg végül Nina, amikor az erdő fái, két útvonalat is szabadon hagytak, választás elé állítva az öt fiatalt.
- Csak előre – felelte nyugodtan Ana, hangjából nem lehetett érezni semmit.
- Biztos, hogy arra kellene… - kezdett bele a kérdésbe Sirius, de Remusnak nem kellett jobb érv a lány szavánál. Anával együtt indultak tovább az egyenes úton, míg a kis csapat többi tagja, csak összenézett, de a rövid hezitálás után követték őket.
Ahogy egyre beljebb értek az erdőben, valahogy nyomasztó érzés lett úrrá rajtuk. Egy belsőhang, egyre hangosabban, és megállíthatatlanul tombolt a fejükben. Érezték, hogy valami történni fog, vagy ha nem, hát ebbe az idegölő érzésbe őrülnek bele. A vontatott menetelésük közben, Ana hirtelen torpant meg.
- Megjöttünk… - mondta, és hangja megcsuklott, szemei pedig lassan könnybe lábadtak.
- Megjöttünk? Hova? – kérdezte értetlenül Remus, és pálcájának fényében körbe járta az erdő árnyas részeit.
- Sajnálom – nyögte remegő hanggal Ana, és erre az egy szóra, a Tekergők egy emberként fordultak meg, és tekintetükbe hirtelen jelent meg az ijedt fény.
- Mit csináltál? – kérdezte James, miközben pálcáját igyekezett maga előtt tartani, és próbált meggyőződni róla, hogy nincs körülöttük senki, és Anán csak a félelem lett úrrá. Bármennyire is akartak ebben hinni, a vérfagyasztó kacaj, mint éles tőr szelte át az este csöndjét, és a hang minden egyes rezgése, egyre mélyebben ásta be magát a szívükbe.
Amint szemük előtt kivehetővé vált Ohtar alakja, egyszerre szegezték rá a pálcájukat, míg Ana reszketve hátrált, egészen addig, míg háta egy fának nem ütközött.
- Pedig én komolyan meg akartam kímélni az életeteket. Tudva, hogy nélkületek nem lennék itt, de attól tartok nem hagytok más választást nekem. – Lépett ki a fák takarásából Ohtar, és a tőrbecsalt társaság, próbált higgadt maradni.
- Ötlet? – kérdezte James, a többiek mellett állva, de tekintete a környezetet figyelte, hátha találhatnak valamit, ami az előnyükre válhat.
- Nem jut jobb eszembe a futásnál – felelte higgadtan Remus. Nem tudta mi zavarja jobban, az, hogy Ohtar áll velük szemben, és még kitudja hány varázslény, akik csak a szavára várnak. Vagy az, hogy Ana vezette őket ide. – Próbáljuk meg lefegyverezni, vagy valahogy elterelni a figyelmét – súgta halkan, és Jamesnek nem kellett ezt többször mondani.
- Confringo! – kiáltotta, mire a pálcájából előcsapott ártás, egyenest Ohtart vette célba, de az bármennyire is jól irányzott volt, nem ejtett rajta sebet. Arcára csak egy őrült vigyor húzódott, majd egyetlen legyintéssel, kirántotta a fiatal varázsló szorításából a pálcát, és lassan közeledve felé, kinyújtotta a kezét, ajkait pedig egy sötét varázsige foszlányai hagyták el.
- Hagyd őt békén! – kiáltott Nina, testvérét védve, majd pálcáját a férfire szegezve lendült ő is támadásba. – Reducto! – Az átok úgy tűnt meglepte Ohtart, vagy, ha számított is rá, a varázsige mormolását abba kellett hagynia. Szemeiben olyan vad fény csillant, mely kiolthatatlan gyűlöletet árasztott.
- Most már nem menekültök! – kiáltotta Ohtar, majd a varázslatot gyorsan elhadarva, támadt a védtelen a lányra.
- Nina, menj onnan! – kiáltotta James, aggódva, mikor rájött Ohtar mire készül, és igyekezett mi előbb testvére segítségére sietni, de túl messze volt ahhoz, hogy időben elérje. Minden olyan gyorsan ment végbe, hogy Jamesnek ideje sem volt felfogni mi történt. Szemei előtt összemosódtak a körvonalak, és a sokkoló események hatására, a történtek, mint megszaggatott képek égtek bele az agyába. Mint egy lassított felvételt, úgy látta maga előtt, újra meg újra, hogy Sirius megragadja testvére vállát, és magához szorítva igyekezett kikerülni a veszély sávjából, de az átok túl gyorsan talált célba, és mindketten mozdulatlanul estek össze a fagyott avarba, ahonnan nem mozdultak többet. James minden idegszála megfeszült és tudata kikapcsolt. Távoli hangként hallotta, Remus és Ana fájdalomtól eltorzult hangját. A sötétből, mely a tudatára telepedett, Remus erős szorítása rántotta csak ki, amint kezét a vállára fektette. Bartája tekintetében ugyan azok az érzések tomboltak, melyből James erőt merített és a pálcájáért indulva, izzó haraggal szálltak szembe Ohtarral.
Ana könnyei megállíthatatlanul potyogtak, Az önvád és bánat, egyre jobban felemésztette minden erejét, és eddigi énje lassan a sötétség martalékává vált.
- Ne csináljátok! A vesztetekbe rohantok! – kiáltotta elkeseredett próbálkozással, de a két jó barát megállíthatatlan volt. Előre szegezett pálcákkal ontották az átkokat, meg se próbálva elmenekülni. Ohtar hangos kacaja, Ana szívébe mart. Összeszorította szemeit, nem mert oda nézni. Nem akarta látni, hogy barátai, és szerelme, a szeme előtt esnek össze, hullnak a porba, ahonnan nem kelnek fel többet. Még hallotta, hogy a csata, és az átkok heve elmúlik, síri csönd telepedve így az erdőre, és a tudatára. Úgy érezte, mint, ha barátaival együtt, ő benne is meghalt volna valami, és, hogy csak egy távoli szemlélője a történteknek. Látta magát, amint ott térdepel a száraz levelek között, szemeit összeszorítva, és testét rázza a zokogás. Fel se tudta fogni, hogy meddig nézhette így magát, és a sötétbe, és ködbe bújt tájat, mikor is halk hangok szólítgatták, mint ha csak fel akarnák őt rázni. Ébredj.

- Ébredj Ana! – Az erőteljes hang mögé aggodalom vegyült, ahogy szobatársát próbálta felébreszteni mély álmából, de Ana tudata olyan mélyre süllyedt a sötétbe, melyből nehezen talált vissza a fényre.
- Mi történt? – kérdezte kicsit kábán, miközben eltakarta a szemeit, az erős fénytől.
- Rosszat álmodtál. De mond, mikor jöttél vissza? Miért nem szóltál, hogy jössz?
- Ma hajnalban, nem akartalak felébreszteni – felelte, és igyekezett szavait, egy mosollyal alátámasztani, mely meglehetősen gyengére sikerült.
- Örülök, hogy visszajöttél. Biztos fáradt lehetsz, de a reggeli közben talán majd felébredsz.
- Igen…
- Na, jó. Látom, ma kicsit több idő kell az ébredéshez. Hagylak is készülődni, az első órán, majd találkozunk – mondta a szobatársa, majd miután elköszönt Anától kiviharzott az ajtón, magára hagyva ezzel, a gondolataival viaskodó lányt. Nagy erőre volt szüksége, hogy ki kelljen az ágyból, és, hogy elfogadható állapotba tudja magát hozni. Amint elkészült, elhagyta a Mardekár körletét, és elindult, hogy valamivel megtömje korgó hasát. Útközben végig azon járt az agya, hogy amit látott, tényleg csak egy rossz álom volt, vagy sokkal több annál. Egy látomás, egy jövőkép, vagy egy lehetséges végkimenetel. Vajon tényleg ennyire gyenge lesz, hogy egy fa tövében kell majd végig néznie, barátai halálát? És tényleg nincs más lehetősége, választania kell a családja, és a barátai között?

A nagyteremben ez alatt a négy jó barát a reggelijét fogyasztotta el, és a mindennapi felállás ezúttal sem maradt el. Remus egy percre sem tette le kezéből a könyvet, még akkor sem, amikor barátai arra kérték, hogy legalább az étkezések ideje alatt, foglalkozzon kicsit mással. A folytonos keresgélés és lapozgatás közben, nem sokat fogott fel barátai beszélgetéséből, így Nina folyamatos unszolása se tűnt fel neki, mellyel Siriust igyekezett rávenni végre, hogy beszéljen a könyvmoly barátjukkal. Jamesnek azonban már jobban feltűnt, és mint hogy nem kenyere a köntörfalazás, nyíltan rá is kérdezett a dolgok hányadára.
- Ti most voltaképp hogy álltok? Nehezen tudok rajtatok kiigazodni az utóbbi időben –nézett kíváncsian a barátaira, és a hirtelen kérdés hallatán, mindketten abba hagyták eddigi sustorgásukat, és tanakodó tekintettel néztek össze. – Ezek valamit titkolnak előlünk. – Lökte oldalba barátját James, melytől Remus elvesztette a fonalat, amellyel a varázsigét próbálta megfejteni.
- Az-az igazság, hogy Anáról szeretnénk veled beszélni – nyögte ki végül Sirius, bár hangjában hallatszott, hogy nem szívesen hozta fel ezt a témát.
- Jó rég nem hallottam már felőle, nem is láttam az utóbbi időben… karácsony óta még a levelemre se válaszolt – mondta kissé eltanakodva, de még mielőtt jobban belemerült volna a gondolatba, James hangja megzavarta.
- A levelet elhagyhatod. Miért nem kérdezed meg tőle, hogy hol volt. Ott jön – felelte vigyorogva James, mire a többiek hirtelen pillantottak a kapu irányába. Remus azonnal felpattant, majd a lány elé sietett, és szorosan átölelte, beleadva az elmúlt napok fáradalmát, és gyötrelmes pillanatait, melyektől úgy érezte, most megszabadulhat. Sirius és Nina pillantása lassan ért össze, és látták egymás szemében a kételyeket, és a kimondatlan kérdéseket, melyeket meg kellett tartaniuk maguknak.
A nap hátralevő részében, Remus igyekezett minél több figyelmet és időt Anára szentelni, miközben a könyv utolsó sorainak megfejtésével lassan, teljesen összeállt a varázsige. Abban a kevés időben, amikor mind az öten egymás társaságát élvezhették, Siriusék igyekeztek, a lehető legtöbbet megtudni, a lány eddigi tartózkodási helyéről. A rengetek kérdés, és a sok kitérő válasz hatására, James is kezdte úgy érezni, hogy Anával nincs minden rendben, és nem mond el nekik mindent. Az egyértelmű jelek, csak Remusnak nem jutottak el a tudatáig, és barátai nem voltak képesek, ezt sehogy a tudatára hozni.
A vacsora után Remus elégedetten nézte át, az egyre fakuló papírok tartalmát, többször is leellenőrizve a kapott eredményt.
- Szóval most, hogyan tovább? Megfejteted a varázsigét, gondolom, nem nyújtjuk át Ohtarnak – felelte James, miközben felkönyökölt az asztalra. A nagyteremben kevés diák bóklászott, a legtöbben a vacsora után azonnal távoztak, hogy félbeszakított tevékenységüket folytatni tudják.
- Nem. Talán beszélhetnénk Manson professzorral. Ő megmondhatná, hogy mihez kezdjünk a varázsigével – tanakodott Remus.
- A válasza, nem hiszem, hogy az lesz, hogy használjuk. – Húzta magához, a Remus előtt heverő papírokat Sirius.
- Én azt se értem, hogy miért nem semmisítettük még meg ezeket – emelte szemeit a többiekre Nina, és hangjában ott bujkált az értetlen kíváncsiság.
- Azzal csak időt nyernénk. Újra megírná a varázslatot, de addig kitudja hány ember kerülne még veszélybe – felelte Remus, és szavai elég választ adtak Ninának, arra, hogy ne gondolkozzon ezen többet. Ahogy gondolataikba mélyedtek, és próbálták elképzelni, mi is várhat még rájuk, akkor látszott igazán csak meg rajtuk a fáradtság, melynek minden erejükkel próbáltak ellenállni. Az elbambuló kis csapat töprengését, Ana óvatos próbálkozással igyekezet megtörni. Azt se vették észre, hogy a lány bejött a terembe, és leült melléjük a padra.
- Mint, ha fáradtak lennétek. Miért nem mentek inkább vissza a klubhelyiségbe? – kérdezte egy halovány mosoly kíséretében.
- Még van egy kis dolgunk, amit be kell fejeznünk – felelte röviden Sirius, még mielőtt barátja jobban kifejthette volna a gondolatait.
- Értem. Ha lesz egy kis időtök, felkereshetnétek Manson professzort. Ide fele jövet találkoztunk, és a lelkemre kötötte, hogy ha látlak, titeket adjam át, hogy keresett titeket – felelte Ana, és remélte, hogy az improvizálása nem túl feltűnő.
- Mi is, terveztük, hogy felkeressük. Legalább nem itt ülünk, mint négy öregember, akik a régi szép időkön merengenek – mondta James, miközben feltápászkodott az asztaltól.
- Úgy láttam, hogy kifelé ment az épületből. Lehet, hogy a holnapi órára készül elő. – Pattant fel Ana is.
- Akkor nézzük meg ott, hátha nem ment még el – felelte Remus, és bár a többiek, előbb az irodájában kezdték volna a keresést, nem maradt idejük, a kinti séta ellen érvelni. Remus és Ana olyan gyorsan álltak fel az asztaltól, hogy közbe szólni se maradt idejük, így csak egy mélyről jövő sóhaj kíséretében követték őket, és indultak el, a Roxfort falait maguk mögött hagyva.

Kint már sötét volt, csak az égboltról pislogó csillagok, apró fénye világította meg a birtokot, és az iskola ablakaiból kiszűrődő fény, mutatta az útjukat. A csípős szél, az évszak végéhez közeledve, se vesztett semmit erejéből. A talaj keményé fagyott felszínén, csak lépteik kopogása visszhangzott. Körbe jártak minden lehetséges helyszínt, még a vadőr házáig is lementek, de Manson professzornak nem akadtak a nyomára. Ana szíve a torkában dobogott, tudta, hogy ha tenni akar valamit, akkor most kell lépnie, mert még egy ilyen lehetősége nem lesz. Még is nehezére esett, minden újabb lépést megtennie, a hideg levegő sem tudta tisztán tartani a gondolatait, ahová a félelem ette be magát. Nem volt más választása. Mielőtt az átfagyott társaság, visszaindult volna a Roxfort hívogató melegébe, Ana elszánta magát.
- Várjatok, mint ha láttam volna valakit, ott a fák alatt – mondta remegő hanggal, és minden erejére szüksége volt, hogy lábainak parancsot adva, futásnak eredjen a Rengeteg felé.
- Ana, ne! Veszélyes most az erdő közelébe is menni – kiáltott utána Remus, de mint, hogy a lány még csak le se lassított, kénytelen volt utána rohanni.
- Várjatok! Ne csináljatok semmi ostobásságot! – Rontott utánuk James is, remélve, hogy még az erdő határa előtt utolérheti barátját.
- Ajaj… - Nézett össze egyszerre Sirius és Nina, és ugyan az a vészjósló, bajsejtelem ült meg a tekintetük mögött.
- Gondolom, valakiknek vigyázni kellene rájuk… - felelte Nina, miközben szemeit a mellette álló fiúra emelte.
- Hiszen… mihez kezdenének nélkülünk? – kérdezte Sirius egy vállrándítás közben, majd látva, hogy James nem éri utol a két bolond szerelmest, ők is kénytelen-kelletlen vágtak neki az erdőnek. Nem kellett túl mélyre menniük, hogy beérjék a barátaikat, és amint a társaság újból összeállt, tekintetük elcsigázottan mérte végig az erdő sötét fáit.
- Menjünk innen, amíg még tudunk – hadarta Nina, de amint elindult volna kifelé az erdőből, nagy szél támadt, és a fák gyökerei, és göcsörtös ágai, mint egy cella rácsai, zárták el előlük a visszavezető utat.
- Ezt bízzátok rám, majd én utat robbantok magunknak – lépett előre James, és pálcáját előre szegezve, már készült is a varázslatra. Az erdő csöndjét hirtelen apró recsegések törték meg, melyek minden irányból verődtek vissza, és a lábuk alatt nyugvó avart, sűrű, fehér köd ülte meg.
- El innen, de gyorsan – kiáltotta Ana, majd az egyetlen szabad irányba menekült, bízva benne, hogy a többiek is követni fogják.
- Ne már, úgy ki akartam próbálni ezt a varázslatot… - hadarta James, majd mikor Ana ismét rohanni kezdett, felsóhajtott. – Meg akar minket öletni, vagy mi? – kérdezte kissé felháborodottan, de Remus rosszalló tekintetét látva, inkább lenyelte az aggályait, és Ana után indultak.
- Ha megölni nem is akar, de valami tuti nincs rendben – lihegte Sirius a futás közben, igyekezve nem szem elől veszteni, a számukra zavarodottnak tűnő lányt. Ahogy egyre beljebb jutottak a Rengetegben, a sűrű köd, mely eltakarta előlük a talajt, lassan megszűnt, és az erdő csendjét már csak a lábuk kopogása, és ziláló lélegzetük törte meg. Nem kellett már sokat tanakodniuk azon, hogy Ana meddig vonszolja még őket egyre beljebb a sűrűbe, mivel a lány hirtelen megállt.
- Sajnálom… - nyögte ki, tekintete pedig a talajra süllyedt.
- Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül Remus, és az, ami a többieknek, talán eddig is nyilvánvaló volt, neki nagyon távolinak és megfoghatatlannak tűnt.
- Nem volt választásom – felelte, olyan nyugodt hanggal Ana, mely még saját magát is meglepte. Örült neki, hogy a sötétben nem láthatták a szemeit, melybe olyan érzések keveredtek, melyek nem illetek a helyzet komolyságához.
- Nem értelek… - nézett rá továbbra is Remus, de James szorítása a vállán belé fojtotta a szót.
- Nem vagyunk egyedül…
- Igazán szép munka volt Ana, bevallom, nem hittem, hogy ilyen ügyesen megoldod a feladatot. De hát ide vezetted őket – lépett elő az árnyak sötétjéből Ohtar, és amint a felismerés szikrája fényt gyújtott Remus tudatában, a csalódottság és a bánat összeszorította a szívét. – Most pedig adjátok át nekem, ami az enyém, különben többet nem látjátok a nap fényét.
- Nincs nálunk! – válaszolta Nina, olyan magabiztossággal, amennyire ebben a helyzetben, bátorsága engedte.
- Akkor kénytelen leszek végezni veletek. És mindenkivel, aki az utamba kerül – lépdelt lassan, egyre közelebb Ohtar.
- Várj! – szólt közbe Ana, majd a zsebéből előkotort pár régi, gyűrött papírdarabot. – Itt van nálam, amit keresel. – Mutatta fel a kezében nyugvó lapokat.
- Hogy került hozzád? – kérdezte James, egyre csak duzzadó haraggal a hangjában.
- Mikor nem figyeltél… ki tudtam venni a táskádból – nézett Ana, Remusra, aki egy pillanatra, mint ha olvasott volna a lány szemeiből. A varázsige darabkáit, sose volt ideje a táskájába tenni, és remegő kezét óvatosan süllyesztette a zsebébe, ahol most is ott lapult, a könyv érdes lapijainak darabkái.
- Ad hát át nekem! – szólalt fel Ohtar, és kezét a lány felé nyújtotta. Remus lassan behúzódott barátai takarásába, és a zsebéből elkotort varázsigére meredt. Nem tudta mi lenne a helyes lépés, csak azt látta, hogy valamit sürgősen tennie kell.
- Ígérd meg… ígérd meg, hogy senkinek nem esik bántódása. – Anának minden bátorságát össze kellett szednie, hogy a lapokat, melyeken az égvilágon semmi sincsen, ne ejtse ki kezei közül, és a valóság ne váljon egyértelművé Ohtarnak, még ideje korán.
- Jól van, csak ad már ide őket! – kiáltotta türelmetlenül a varázsló, és aki kicsikét is jobb emberismerő, az érezhette a szavak mögött rejlő valódi választ. Remusnak nem volt több gondolkodási ideje, barátai háta mögött, remegő hanggal kezdte el mormolni a varázsigét. Ohtar rögtön felismerte a dialektus minden egyes részét, és eltorzult dühvel meredte a lányra.
- Becsaptál! – kiáltotta olyan erővel, melytől Ana ujjai megremegtek, és erőtlen szorításából, kicsúsztak az üres papírlapok. – Még nem végeztünk! – Bár a szavait a lánynak címezte, figyelmét, most a Tekergőkre fordította, hogy megakadályozza a varázsige felolvasását. Kezét támadásra emelte, és a torkából feltörő mély hang ritmusából, Ana felismerte az álmában megjelenő végzetes varázslatot. Tekintetébe félelem szökött, érezte, hogy nem bírná még egyszer elviselni, ha végig kellene néznie, a mészárlást. Nem gondolkodott többet. Nem félt többet. Széttárt karokkal, és szemeiben, olyan elszánt bátorsággal, mely legyőzte lelkének minden gyenge, és ingatag láncait, nézett szembe a gonosszal. Ahogy Ohtar varázslata célt talált, nem is érzet mást, csak mély elégedettséget. Érezte, ahogy testéből lassan távozik minden, melyet eddig magáénak tudhatott. Mintha csak kiszívnák lelkéből a meleget. Nem ilyennek képzelte a vég pillanatát, valahol remélte, hogy, mint egy fotóalbumban, újra nézheti élete meghatározó élményeit. De e helyett csak vakító fehérséget látott, melynek távolába, gyilkosa dühödt arca hullámzik. Elkésett. Tekintete üvegessé vált, de még mielőtt a semmi végleg elnyelte volna, fülét megcsapta a szeretet hang, mely a nevét ordította. Utolsó emlékeként, még felderenget Remus arca, és szemeit immáron mosolyogva, csukta le, ahogy a föld lassan magához vonzotta az élettelen testet.
 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés