„Én is átéltem ezt, és tudod mit, halálra rémültem. Mi lesz, ha megbánt? Mi lesz, ha elhagy? Mi lesz, ha meghal? Nem tudnám elviselni. Ezért rövidre zártam nehogy megtörténjen, és mondjak valamit? Ez volt életem leges- legnagyobb baklövése. Te most ugyanezt a hibát készülsz elkövetni, és átkozott legyek, ha ezt végig nézem. Kockáztatni kell! Muszáj! Én nem tettem, és nézz rám! Boldogtalan vagyok! Árnyéka vagyok önmagamnak! Ez nem azt jelenti, hogy sosem fog megbántani, de azt garantálom, hogy bármennyire is fog fájni, sosem lesz fogható ahhoz a fájdalomhoz, amit a megbánás okoz. Hidd el, én megtapasztaltam mindkettőt! A fájdalom, semmi a megbánáshoz képest, amit nap, mint nap érzek! Ne menekülj el! Ne csináld!”

A téli szünet hátralevő része hamar elment, és ezzel egy csapásra véget ért a csontig hatoló hideg időszaka is. Mintha egy varázsszóval elsöpörték volna a fagyot, és a hűvös szelet. Az égbolton sűrű, borongós felhők kúsztak végig lagymatagon, kevés napfényt eresztve, az alant elterülő világra. Az ünnep utáni hangulat, ha az időjáráson múlott volna, nyomott kedvel, árasztaná el az embereket. Ám a Roxfortba visszatérő diáksereg, minden volt, csak épp mélabús nem. Kipihenten, és újult lelkesedéssel vágtak neki a következő félévnek, és a Karácsony békés hangulata még élénken élt a tudatukban. Az iskolai hét első napjain, a tanárok és a professzorok minden erejére és fegyelmezésére szükség volt, hogy a diákok túlzott jókedvét és hanyagságát féken tartsák. Egyesek legnagyobb megdöbbenésére, pont azokkal a rendbontókkal kellett a legkevesebbet foglalkozni, akiknek nem kenyere a helyes magaviselet. Most azonban a Tekergők minden idejét lekötötte az a titokzatos ügy, melybe kénytelen-kelletlen belecsöppentek. A tanórák után, nem sok szabad idejük maradt arra, hogy kedvük szerint használják fel a délutánok szabad pillanatait. Majd minden nap a könyvtárban érte őket az este, és a lefekvés és ébredés is ugyan olyan fáradtan találta őket.

A korai órákban Nina igyekezett össze kapni magát, de a reggeli rutin minden mozzanata gondokat okozott neki. Az ötlet, miszerint „csak még öt percet had aludjak”, a visszájára sült el, és most kapkodva ugrott ki az ágyból, hogy arcát megmosva a hideg víz felébressze. Nem sokat bajlódott öltözékével, ami a keze ügyébe akadt azt magára kapta, haját egy csattal félre tűzte, hogy ne lógjon az arcába, majd táskáját és talárját felkapva kirohant a szobából. Az alaksori teremig meg sem állt, ahol hamar észrevette az ajtó előtt várakozó diáksereget. Közelebb érve hozzájuk lelassított, majd amikor észrevette barátait, melléjük lépdelt, és hátát a falnak támasztva fújta ki magát.
- Nem is sejtitek, mennyi közös vonásotok van – mondta Remus, egy kis fejingatás közepette, és barátjára nézett.
- Én nem is szoktam elkésni… annyiszor – felelte dacosan Nina, miközben bátyjára emelte szemeit.
- Én sem szoktam késni. Szándékosan jövök később – mondta James, és karba fonta a kezeit.
- Az ugyan az – felelte nevetve Sirius, de további érvelésekre már nem volt idejük, mivel kisvártatva megjelent a tömzsi professzor alakja.
- Ma reggel a szokottabbnál is morcosabbnak tűnik – jegyezte meg James, miután Manson professzor alakja elviharzott mellettük, és nagy svunggal tépte ki az ajtót a keretből, ahol eddig pihent. A tanár nyomban becsörtetet a terembe, de a diákseregnek nem akaródzott annyira sietni, az érezhetően rosszkedvű professzor órájára. Amint mindenki elfoglalta helyét egy asztal mögött, és Manson is talált magának egy alkalmas tárgyat, amire ráállhatott, csöndre intette a társaságot.
- Mint azt észrevették, kénytelenek vagyunk az iskola falai között megejteni a mai órát. Az igazgató szerint a heves esőzések és hóviharok miatt, jobb, ha a kinti órákat behozzuk az épületbe. Véleményem szerint ez felesleges, egyikük sem cukorból van, hogy elolvadjon. De hát ezt a döntést, nem nekem kell meghozni. – Manson professzor hangján egyértelműen kilehetett venni a nem tetszését, és, hogy ha rajta múlna, most tényleg nem a meleg szobában lennének. – Mivel idebenn korlátozottak a lehetőségeink, ezért olyan, négyfős, csoportos munkát kapnak, ami valószínűleg egyiküknek se lesz ínyére. Ettől függetlenül persze meg kell csinálniuk, és hogy ösztönözzem önöket, az eredményeiket beleszámítom az év végi jegyükbe. – A professzor szavait halk sustorgás kísérte, melybe elégedetlen nyafogások keveredtek. – Nos, a feladatuk voltaképp igen egyszerű. Azon a szekrénysoron – intett kezével a megfelelő irányba -, minden csoport talál egy-egy tálcát. Azon pedig négy darab üvegcsét, vagy egy kis dobozt. A feladatuk, hogy alaposan nézzék meg, tanulmányozzák, hogy a jobb napjaikban, melyik varázslényhez tartozott. Részletes leírást kérek mindenről, és a nevük mellé írják fel, hogy melyik számú tálcát vették el. Köszönöm! – hadarta el a végét a professzor, és kezével intett, hogy mehetnek a feladatukért. – Oh, még annyit hozzá tennénk. Legyenek óvatosak, vannak… bizonyos részek, melyek még jelen állapotukban is erősen mérgezőek – felelte, majd a reakciók láttán elégedet mosoly kúszott fel hosszúkás arcára, még több ráncot csalva ezzel elő. A Tekergők is már ott álltak a sorba, hogy átvegyék a feladatot, melyről biztosak voltak, hogy az életkedvük utolsó kis szikráit is el fogja tiporni, mikor James vállát egy vékony kéz szorította meg.
- Potterék, maguknak más feladatot szánok. – A professzor hangja halk volt, és tekintetében most egy egészen más személyt véltek felismerni. Ahogy körbe tekintet a diákokon, és biztos volt benne, hogy mindegyikük a feladatukat csinálja biccentet a négy fiatalnak, hogy kövesse őket. A terem másik végén leültette őket az asztalához, majd egy hosszú perc erejéig csak meredten nézte őket.
- Mi lenne a feladatunk? – kérdezte végül Remus, mikor megelégelte a tanár fürkésző tekintetét.
- Most, hogy mind itt vannak szeretném, ha elmesélnék, még is mennyit tudnak a helyzetről.
- Az hiszem… mindent – felelte egy röpke töprengés után Nina, melyre a professzor csak egy szemforgatással válaszolt.
- A minden az egy kicsit tág fogalom, Miss Potter. És nézzék el nekem, ha kételkedem abban, hogy négy zöldfülű minden információt meg tudjon szerezni ezen helyzetről. Szóval hallgatom önöket.
- Rendben, kezdjük az elején. Tudjuk, hogy a varázslények háborújáról szóló hírek csupán pletykák. Jobban mondva ez a hír egy fedő sztori, mellyel azt a tervüket próbálják leplezni, hogy Ohtar visszaszerezze a teljes erejét. – Foglalta össze nagyvonalakban Remus, majd még gyorsan hozzá tette. – Persze a vége csak találgatás, de mi más lenne a célja?
- A háború hírével feltűnés nélkül tudták használni a Sötét erdőt búvó helynek. És az iskolához is közel maradtak. Na meg a könyvhöz… - Bővítette ki Sirius az előbb elhangzottakat.
- Mit tudnak Ohtarról? – kérdezte Manson, és bár arcáról nem lehetet leolvasni semmi érzelmet, hangja elárulta a megdöbbenését, és még valami mást is. Valamit, ami egészen olyan volt, mint a félelem.
- Amennyire utána sikerült járnunk, Ohtar, egy több ezer évvel ezelőtt élt nagyhatalmú varázsló volt. Illetve most is az – vette át a szót Nina.
- Amit még tudunk, hogy gazdag volt. Legalább is a könyv szerint volt egy hatalmas kastélya is, mely maga volt a varázslat. Szükségszerűen mindig máshol jelent meg – felelte látható izgatottsággal James.
- Téged tényleg, csak ez a rész fogott meg – nézett bátyjára kissé rosszallóan Nina.
- Mond azt, hogy nem klassz egy kastély, ami ott tűnik fel, ahol akarod – mondta lelkesen James, de a professzor csöndre intette.
- Folytassátok.
- Ohtar megszerzett mindent, amit akart. Varázserőt, hatalmat, pénzt és szerelmet. De ő neki még ez se volt elég. Örök életre vágyott. A legenda szerint nem is járt messze ettől, de kapzsisága elvakította, és a halhatatlanságért folytatott kísérlete során megölte a szerelmét. Bánatában mindent megtett, hogy visszahozza az élők sorába, de ténykedéseit az… égiek nem nézték tovább.
- Úgy gondoljuk az égiek, valamiféle varázslótanács lehetett – vágott Nina szavába Remus. - Ohtart elűzték a kastélyból, és elvették a varázserejének túlnyomó részét, így soha többet nem juthatott vissza az otthonába, mely a legenda szerint még ma is hol feltűnik, hol pedig a feledésbe vész.
- Mohósága miatt örök életre ítélték, hogy soha ne feledje szörnyű tettét, melyért a szerelme életével fizetett – vette vissza a szót Nina.
- Mintha ez megállította volna. Valahogy elérte, hogy lelke és tudata abba a könyvbe költözzön, melyben a szerelme felélesztésére írt próbálkozásai voltak. Éppen ezért nem sokat kellett alakítania azon a varázsigén, amivel mi visszahoztuk az életbe. – Fejezte be Sirius, Ohtar legendájának ismertetését, és a négy fiatal kíváncsian tekintet a professzorra.
- Hogy tudtak meg ennyi mindent? A könyvtárban ilyen információkat nem találhatnak. Ha csak… - nézet végig a négy fiatalon, majd arcára elismerő mosoly férkőzött. – Megkockáztatom, hogy maguk a Roxfort történetének legnagyobb zsiványai. A zárolt részlegbe még a tanárok sem mehetnek be kényük-kedvükre, maguk meg úgy sétálnak ki-be, mint ha mi sem lenne ennél egyszerűbb.
- Meg van már rá a módszerünk – felelte elégedetten James.
- Akkor bizonyára azt is tudják, hogy miért kell Ohtarnak a könyv másik fele, és az milyen varázsigét rejt.
- Nos, hogy mi lehet benne azt sejtjük, de a varázsigét még nem sikerült megfejtenünk – felelte Sirius.
- Ne kíméljenek. Had halljam – nézett rájuk Manson.
- Valószínűleg egy Orákulumot akar megidézni. Az elvezetheti őt a kastélyához – mondta Nina.
- Vagy ami megmaradt belőle több ezer év után - felelte Sirius kissé szkeptikusan.
- Ha a kastély romba is dőlt, az erejét csak ott tudja vissza szerezni – tette még hozzá Remus.
- Bevallom megleptek. Ügyes nyomozói munkát folytattak le. De szeretném, ha óvatosak lennének. A füzet darabkái maradjon maguknál, de ne egy embernél. Az iskola területét, pedig semmi esetre se hagyják el – mondta nyomatékosan Manson, majd felállt az asztaltól, de még eléjük rakott egy régi, kopottas borítójú könyvet. – Ez segít megfejteni a varázsigét. Álljanak neki most, én nekem utána kell néznem történt-e mérgezés a csoportoknál.
- És mi lesz az órai munkával? – kérdezte Remus, majd barátai arcát látva vállat vont. – Most mi van, nekem fontos, hogy legalább emiatt ne aggódjak.
- Ez, a maguk órai munkája. Ha nem oldják meg félek nagyobb gondjuk is lesz, mint, hogy hányasra értékelem magukat – felelte Manson, majd arcára felvette a közömbös ábrázatot, és végig járta a padsorokat.

A délelőtti órák hamar elteltek, és Remus minden lehetséges alkalommal a kapott könyv lapjait bújta. Tudta, hogy az öreg professzornak igaza van, és ebben lesz a megfejtés kulcsa. Ebéd után az első útja a könyvtárba vezetett, és mint hogy nem akart sok időt vesztegetni nagy nehezen magával tudta rángatni Jamest is. Miután megemlítette Lily nevét is barátja rögtön, készségesen állt rendelkezésére.
Mindez idő alatt Nina lejárta a lábát a Roxfort területén. Fel alá rohangált, teremből-teremből, és az útjába eső összes mardekárostól érdeklődni próbált Ana felől, akit a szünet kezdete óta nem is látott. Eleinte csak úgy hitte, hogy hosszabbra húzódott a meghitt ünnep, de minél több mardekárossal beszélt, vagy próbált meg pár egyszerű szót kihúzni, ebben az elképzelésében egyre kevésbé volt biztos. Az este közeledtével fáradtan botorkált vissza a Griffendél klubhelyiségébe, és arcáról tisztán kivehető volt az eredménytelen keresgélés nyomasztó kimenetele. Tekintete körbe járta a már jól ismert helyiséget, majd mikor pillantása megakadt Siriuson, egy elgyötört sóhaj kíséretében indult meg feléje, majd ugyan ilyen elnyűtten ült le mellé.
- Minden rendben? Elég ramatyul nézel ki – mérte végig a kanapéba süppedő lányt Sirius.
- Beszélnünk kell…
- Arról, hogy hol legyen az első randik? – kérdezte egy lelkes vigyorral az arcán Sirius, mely láttán Nina más esetben biztos, kétszer is átgondolja a válaszát. De nem most.
- Fontosabb dologról szeretnék beszélni…
- Mi lehet fontosabb ennél? – kérdezett vissza Sirius, olyan természetességgel, mintha mi sem lenne ennél egyértelműbb, és hangjában csak elvétve lehetett felfedezni egy kis sértettséget.
- Azt hiszem Ana eltűnt – nyögte ki végül Nina, és a hírtől Siriusnak is az arcára fagyott a mosoly.
- Nem reméltem ilyen jó érvet… biztos vagy benne? – kérdezte reménykedő hangon. Bele se akart gondolni abba, hogy ezt hogyan tálalhatnák barátjuknak.
- Attól tartok. Az eset nagyon hasonlít a másik két eltűntéhez. Bár a mardekárosok nem mondanak sokat, a szobatársai is aggódnak. A házvezetőjük azt mondta jól van, és családi kötelességeinek tesz eleget.
- Ez még hihető is lenne… hol a csavar?
- A szülei tegnap küldtek neki egy levelet, és egy képeslapot, melyben sok sikert kívánnak neki és várják haza a nyárra.
- Ki fogja elmondani Remusnak? – kérdezte Sirius egy elgyötört sóhaj közben.
- Te vagy a barátja! – Hárított Nina, melyet Sirius se hagyott annyiban.
- Te pedig lány vagy. Jobban értesz az… ilyenekhez. Együttérzően tudod tálalni.
- Ez nem is érv! – Vágta rá Nina, de nem tudta megállni, hogy arcára ne kússzon fel egy halvány mosoly. Sokáig tudták volna még folytatni a szócsatát, de amikor az emlegetett belépett a portrén mindketten felpattantak, és síri csöndben tekintettek rá.
- Már majdnem végeztem a megfejtéssel, amikor az a majom – mutatott hátra Jamesre, aki ártatlanul tette maga elé a kezeit- úgy döntött, hogy imponálni akar Lilynek. Abba kellett hagynunk a keresgélést a tiltott részlegen – mondta halkabban Remus, majd elindult a szobájuk felé.
- Remus, várj még egy kicsit – szólt még utána Sirius, mire barátja szikrákat szóró szemekkel fordult meg.
- Szerintem jobban járunk, ha várunk a hírrel holnapig – súgta Sirius fülébe Nina, belátva, hogy nem kellene tovább zaklatni a mai nap folyamán Remust.
- Pihenned kellene – bökte ki végül Sirius, majd mikor barátjuk se szó, se beszéd nélkül dübörgött fel a lépcsőkön halkan felsóhajtott.
- Azt hiszem kicsit érzékeny lett ma – lépett barátai mellé James.
- Gondolom nagy segítség voltál neki a varázsigében – nézett kissé szemrehányóan a bátyjára Nina.
- Én tartottam a frontot.
- Ja, a Lily frontot. Legalább sikered volt? – kérdezte vigyorogva Sirius.
- Még szép! – Húzta ki magát büszkén James.
- Na persze, miért nem kérdezzük meg tőle, ott is van – füllentett Nina, miközben James háta mögé mutatott, aki olyan sebességgel fordult meg maga körül, hogy azt tanítani kellene.
- Hol? – kérdezte izgatottan, de válasz helyett, csak egy apró ütést érzett a feje búbján, és Sirius hangos kacaját.
- Sehol! Lehetnél kicsit figyelmesebb is! – Korholta le testvérét Nina.
- Én figyelmes vagyok. Például, ezt még visszakapod – felelte magabiztosan James, majd egy nagy nyújtózkodás közben körbe tekintet. A klubhelyiségben még zajlott az élet, ők még is fáradtnak érezték magukat ahhoz, hogy bele vegyüljenek a beszélgetésekbe. Rövid időn belül James csatlakozott Remushoz, és felment a hálókörletükbe, de a többieknek sem kellett sok idő ahhoz, hogy fáradtan vonszolják fel magukat a szobájukig.

- Hogy lehetséges az, hogy nincsen meg mindegyik fejezet? – harsant fel egy dühtől remegő hang a Sötét erdő mélyén. A vörösen izzó szempár szinte forrt, és az apró íriszen át, mint megannyi dühödt vadállat, úgy tombolt lelkének minden megmaradt foszlánya.
- Valószínűleg az utolsó fejezetek kieshettek a könyvből – hallatszott Anton ijedt hangja, de minden erejével azon volt, hogy magabiztosságot csempészen szavaiba.
- És én miért csak most tudok erről? A könyvet már napokkal ezelőtt átadtam!
- Én haladtam sorba a fejezeteken, nem is gondoltam, hogy talán hiányozhat…
- Nem azért vagy itt, hogy gondolkodj! – Horkant fel Ohtar, és nehezére esett türtőztetnie dühét.
- A könyv a feltámasztó varázslat kezdete óta folyamatosan veszített az erejéből, és a több ezer év porra lassan megjelenik rajta. Az is csoda, hogy még viszonylag egyben van… nagyon kellenek azok a lapok, míg nem esik apró cafatokra…
- Nem kell ismertetned velem a varázslatot, melyet én hoztam létre!
- Igen, hát persze – hadarta esdeklődve a vámpír. – Ha óhajtod azonnal érte küldetek, és megszerezzük a hiányzó lapokat.
- Nem! Jobb ötletem van. A hiányzó rész fog eljönni hozzánk… Hozd elém a félvér lányt… - Adta parancsba Ohtar, mire Anton csak bólintott, majd el is tűnt. Nem kellett hozzá sok idő, hogy visszatérjen maga előtt vezetve a rémült lányt.
- Mit akarnak tőlem? – kérdezte remegve Ana, és hangja megcsuklott a félelemtől.
- Ha ügyes kislány leszel elég egy aprósság. És szabadon távozhatsz. Sértetlenül – felelte Ohtar nyugodtan. A rideg hang a lány lelkéig hatolt, és a félelemtől a tudata lassan dolgozott.
- És, ha nem teszem… amit kér? – A kérdésre Ohtar elmosolyodott. Mintha csak erre várt volna. Közelebb lépett a rémült lányhoz, majd egy csettintésre a kezében termet egy képeslap. Az éjszaka sötétjében Ana nem tudta rendesen kivenni mi is lehet az, de a férfi nem is hagyta, hogy sokat gondolkozzon ezen.
- „Drága Ana! Sok sikert kíván az év végi vizsgákra való felkészüléshez az egész család. Nyáron várunk haza…” – Ohtar nem folytatta tovább a kívánt eredményt így is elérte.
- Nem! – Nyögte remegve Ana, és úgy érezte tudata egyre mélyebbre süllyed a káoszban.
- Van itt egy cím is. Cambridge, Millington út…
- Mit akar? – kérdezte végül megtörve és elgyengülten, míg az arcán megállíthatatlanul potyogtak végig a könnyei.
- Hozd el nekem a barátaidat. Náluk van valami, ami az enyém.
- Még is, hogy vezessem el őket ide?
- Ezt már rád bízom. Okos vagy, biztos megoldod. Más esetben nem fogsz több ilyen képeslapot kapni otthonról – felelte olyan természetes hangon, melytől Anát a rosszullét kerülgette. – Vigyétek vissza a Roxfortba – adta még utasításba, majd a kezében lévő képeslapot porig égette. - Megőrülök tőlük.
 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés