„Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle”

Karácsony napjának délutánja lassan a végéhez közeledett, és a Griffendél klubhelységében nagy csönd honolt. Kevesen voltak, akik ezen a délutánon az iskola, vagy a torony falain belül gubbasztottak volna. Más körülmények között talán a tekergők is kiélvezték volna az ünnep hangulatát, de most James és Sirius a kandalló előtt ülve próbáltak rájönni, valami hasznos információra, amit Manson professzortól nem kaptak meg.
- Ez reménytelen, ezekben úgy se találunk semmi használhatót. – Sirius hanyagul dobta félre a kezében pihenő könyvet, és egy hosszú nyújtózkodás közben dőlt el a pamlagon.
- Én se hiszem, hogy ebben lenne, amit keresünk. Remélem Remusék találnak valami használhatót. – Tette félre James is a könyvet, majd a falon logó órára tekintet.
- Most, hogy említed, nem kellett volna már visszaérniük?
- Gondolod, utánuk kellene mennünk a zárolt részlegre? – kérdezte elgondolkodva James, de még mielőtt választ kaphatott volna, a klubhelység ajtaja nyekeregve tárult ki, beengedve a másik két fiatalt. – Veletek meg mi történt? – Pattant fel hirtelen, amint beljebb értek a többiek, és tekintete végig tudta mérni őket. Mindkettejüket beborította a kosz és a por, és a kisebb horzsolások szegélyét a vér, vörös színe festette be.
Sirius barátja kérdését hallva a többiek felé fordult, és tekintetében aggodalom villant át.
- Jól vagytok? – kérdezte azonnal, és meg se várva a választ, hozott gyorsan két tiszta törülközőt.
- Igen, szerencsére megúsztuk épp bőrrel a dolgot – válaszolta Remus barátai megnyugtatása képen, majd ledobta magát a fotelbe, és táskájából előkeresett egy üvegcsét, melyben sebfertőtlenítésre alkalmas folyadék volt, és oda dobta azt Siriusnak.
- De még is mi történt? – kérdezte kíváncsian James.
- Sikerült megfejtenünk a könyvben lévő varázsigét – mondta Nina, miközben hátradőlt a díványon és igyekezett megemészteni a történteket.
- És attól néztek ki így? – kérdezte szkeptikusan Sirius, miközben a kis anyag darabokra öntött, a fiolában lévő folyadékból.
- Nem lett volna szabad megfejtenünk. Az nem egy egyszerű varázsige volt. Csak egy része, amellyel megidéztük Ohtart – felelte bágyadtan Remus, és átvette barátjától az átitatott törülközőt, amivel áttörölte a sebeit.
- Ki az-az Ohtar? – kérdezte Sirius, majd leült a lány mellé a díványra, és az anyagdarabbal megtörölte a fején éktelenkedő horzsolást. Az égető érzésre Nina egyből összerezzent, és felnyitotta szemeit, de Sirius átható tekintetétől és fejének zsibongásától nem tudott ellenkezni.
- Fogalmam sincs, ki lehet… de attól tartok, ismét a könyvtárban kell folytatnunk a nyomozást – felelte fáradtan Remus, és tekintete elgyötörten meredt maga elé. – Sajnálom. Ez az én hibám, ha nem olvastam volna föl azt a varázsigét…
- Erről nem te tehetsz. Valószínűleg már a kezdettől fogva ez volt a céljuk. Ahhoz, hogy megidézz valakit, nem elég felolvasni pár szót. Biztos vagyok benne, hogy akik életre akarták kelteni ezt az Ohtart… azok elintéztek minden mást, és a varázsigét pedig rád sózták – felelte határozottan Sirius, és bár szavai logikusnak tűntek, még se érezte ettől jobban magát se Remus, se Nina.
- Igen igaza van, és így legalább már tudjuk, hogy mit kell keresnünk. Végre nem a sötétben kell tapogatóznunk. – Lépet barátjához James, majd óvatosan hátba veregette. – Jut eszembe, Manson professzortól nem tudtunk meg sok mindent, de azt mondta bele nézne ő is a könyvbe.
Beszéltetek neki a könyvről? – pillantott fel hirtelen Remus, de a pillanatnyi dühe nyomban szerte is foszlott, amint tudatosult benne, hogy már amúgy sincs náluk a kis könyv. – Végül is már mindegy. A könyvet magával vitte Ohtar.
- Nem nagyon volt más választásunk – felelte James, majd a hírre elgondolkodott. – Vajon mire kellhet még neki az a könyv?
- A kihullott lapok! Nincs nála a teljes könyv! – Nina olyan sebességgel pattant fel a helyéről, hogy még a mellette üllő Sirius is összerezzent, ő pedig gyorsan előhalászta Remus táskájából a lapokat. – Azt mondtad, ezek más varázslatot írnak le. Mi van, ha ez kelleni fog neki?
-  Még nem nagyon volt időm ezekkel foglalkozni – felelte Remus és átvette a lánytól a lapokat, majd nagyvonalakban átfutotta a tartalmát.
- Hát, akkor jó lenne előbb rájönnünk arra, hogy mi is ez, mint ahogy Ohtar észreveszi, hogy nem szerezte meg a teljes könyvet – vázolta fel James a lehetőségüket.
- Nem hiszem, hogy erre olyan sok időnk lenne. De mellettünk szól az a tény, hogy a szünetnek hamarosan vége, és nem lesz olyan könnyű feltűnés nélkül bejutnia a Roxfortba – mondta Sirius, miközben gondolatai a lehetőségeik körül jártak.
- Akkor azt hiszem, ismét fel kell osztanunk a feladatot. Remus és én utána nézzünk a varázsigének. Ti pedig tudjatok meg minden lehetséges információt Ohtarról. – Nézett barátaira újdonsült lelkesedéssel James, és Sirius arcáról az egyértelmű elégedettség sugárzott a felállás hallatán.
- Átlátok rajtatok – pillantott a két fiúra, hatalmasra nyílt szemekkel Nina, ám túlságosan zsongott ahhoz a feje, hogy most a Tekergőkkel ellenkezzen. – Inkább felmegyek, megfürdöm. Jó sok samponra lesz szükségem ahhoz, hogy ezt a rengeteg koszt, kiszedjem a hajamból.
- Igen, bár én a helyedben a kis fadaraboktól szabadulnék meg először. – Lépett a lány mellé Sirius, majd óvatosan kihúzott egy kis farepeszt, mely a pulcsijába gabalyodott.
- Majd vigyázok – felelte incselkedve Nina, majd hátat fordított a fiúnak, és elkezdte felvonszolni magát a lépcsőfokokon.
- Ha végeztél, majd gyere még le. És melegen öltözz. Ha már Karácsony van, adjuk meg az ünnepnek a hangulatát – kiáltott még a testvére után James, majd miután az csak legyintet, a másik porban úszó alakra tekintet. – Szerintem neked is kényelmesebb lenne, ha összekapnád magad.
- Jól van… de ne csináljatok semmi ostobaságot. Maradjatok a megbeszélteknél, és annál, amire engedélyt kaptunk – felelte kissé nehézkesen Remus. Nem szívesen hagyta két barátja ezt a feladatot. Ahhoz túlságosan jól ismerte őket.
- Ugyan, mi baj lehetne? – kérdezett vissza Sirius, és még mielőtt fantáziája szabad utat kapott volna, Remus eltökélt hangja leállította.
- Csak… a megbeszéltet. Lesz ezután épp elég dolgunk, nem szeretnék még bűntető munkát is.
- Jól van, minden rendben lesz, csak menjél már. Ha így folytatod Nina is előbb végez… és az rád nézve kellemetlen lenne. – James unszolására, Remus már nem kérette többet magát, és a lépcsőkön felbaktatva, ő is alig várta, hogy végre lemoshassa magáról a nap porát.
- Na, akkor te intézd a helyszínt. Én pedig megyek a konyhára és szerzek valami édességet. Meg valami forrót – mondta James, és fejében átgondolta a bevásárló listának is tekinthető igényeit.
- Rendben, a tónál találkozunk.

Amíg a kis csapat két tagja a birtokon sürgölődött, addig Nina is végzett a jól eső, forró zuhannyal. Úgy érezte a meleg víz, nem csak a sok port és koszt mosta le, hanem a nap eseményeinek súlyától is megszabadította. Ahogy levethette koszos ruháit, úgy szabadult meg a tudatába égett, vörösen izzó, gyűlölettel teli szempártól is. A tükör előtt állva, azon tanakodott, vajon miért nem tudja ilyen könnyedén kiverni a fejéből, azt a sötétkéken ragyogó szempárt, mellyel ahányszor szembe találkozik, úgy érzi magát, mintha egy nyitott könyv lenne. Minél többet gondolkozik ezen, annál bizonytalanabb abban, hogy a bálon vajon jó döntést hozott-e meg. A sokszor elemésztő gondolatokból, eddig mindig volt valaki, aki kizökkentette, de most, hogy a diákok többsége otthon ünnepel, egyedül maradt a gondolataival és érzelmeivel. A számára oly kedves arc, csábító mosolya bele rágta magát a tudatába, és egyre nehezebb volt kivernie a fejéből. A végeláthatatlan önmarcangolásból, és a szív és az agy párharcának, egy végett nem érő csatája közepette, ismerős hang ütötte meg a fülét. Remus a klubhelyiségből kiáltott fel, melytől Nina visszatért a valóságba. James szavaira emlékezve magára kapta a Griffendél színeiben díszelgő sálat, és egy meleg kabátot, majd lesietett a csigalépcsőn.
- Remélem nem kellett soka várnod. – Fékezett le a fiú előtt, egy izgatott mosoly közepette.
- Nem, nem rég készültem el én is. De annyi felé jár az agyam, hogy néha azt se tudom, hol vagyok – felelte Remus beismerően, és zavartan vakarta meg a tarkóját.
- Oh, azt hiszem, tudom, mit érzel. Bár, az ok talán más – vágta rá gyorsan, és úgy tekintet a mellette álló fiúra, mint aki most kotyogott volna el, valami nagyon fontosat.
- Ebben valahogy biztos voltam. Na, menjünk. A bátyádék már biztos készen vannak. Csak ne csináljanak semmi őrültséget…
- Tényleg, hova is megyünk most?
- Az legyen még meglepetés – válaszolta Remus, de a lány, kételkedő arcát látva, még hozzá tett. -  Ne aggódj. Esküszöm, most nem sántikálunk semmi rosszban. Remélem – tette még hozzá halkan, szinte csak magának, és úgy tűnt Nina megelégedett ennyivel. Izgatottan hagyták el a kastély falait, és Remus nem győzött lépést tartani, a már-már rohanó lánnyal. Ahogy kiértek a tisztásra ahol a nagy tó terül el, azonnal észrevette, hogy mi volt az, amire bátyja készülődött.
- Ezt el se hiszem – mondta nevetve Nina, majd a magas hóban, nagyokat lépve igyekezett leérni a többiekhez.
A tó vizét vastagon takarta a jég, melyen a hold, sarlós fénye és a csillagok pislogása, mint megannyi csillagszóró szikrája táncoltak. A partot övező fákról, színes girlandok, és a legkülönbözőbb variációkban felvillanó lámpások lógtak. Alattuk pedig egy hosszú asztal kínálta az ünnephez méltó édességéket és a forró lélekmelegítőket.
A jégről, azon itt maradt diákok kacaját lehetett hallani, akik úgy gondolták, élnek a különleges lehetőséggel, és korcsolyát ragadnak.
- Ezt még is melykötők találta ki? – kérdezte nevetve, ahogy közelebb ért a két fiúhoz.
- Az elképzelés közös volt. Bár bevallom, úgy terveztük, hogy csak magunknak, vagy legrosszabb esetben a Griffendéleseknek szerveztük volna ezt meg. – James igyekezett úgy hozzá tenni a megjegyzést, hogy azt nagyon ne hallják meg mások.
- McGalagony rájött a tervünkre. De ahelyett, hogy megtiltotta volna, a nyakunkba sózta az egész szervezését – tette még hozzá Sirius.
- Igen, mivel az eredeti tervetek, felért egy karácsonyi lidércnyomással – hangoztatta Remus, mikor beérte a kis csapatot.
- Ez most már nem számít – hagyta rá barátjára James, miközben elégedetten nézett körbe. – Azt hiszem túl jó munkát végeztünk. Még a tanárok is élvezik. – James háborgásáról nem lehetett eldönteni, hogy tetetett, vagy teljesen szívből jön. – Sürgősen ki kell találnunk valami csínyt a következő hétre – nézett vészjósló szemekkel barátaira.
- Már épp elég dolgunk van jövő hétre. A hírnevünk várhat – felelte nyomatékosan Remus, és remélte, hogy nem kell barátait emlékeztetnie a helyzet fontosságára.
- Ez a beszélgetés is várhat még. De tudjátok mi nem? – szólt közbe Sirius teljes komolysággal. - Fel akarok lökni pár Mardekárost, de ha még sokat beszélgettek erről, a jég is elolvad.
- Jól van, menjünk. Élvezzük ki, ha már egyszer mi hoztuk össze – felelte lelkesen James, majd körbe tekintet. – Hova lett Nina?
- Ez különös, általában nem szoktam szem elől veszíteni – nézett körbe Sirus, de csak két megszeppent tekintettel találkozott.
- Ezt nem akarom tudni… kezdem érezni a hátul ütőjét annak, ha összejössz a húgommal. Figyelj, ha majd a közös randitokat szeretnéd ecsetelni, azt Remussal tárgyald ki – felelte James, és az okfejtésre Remus jóízűen felnevetett, még, ha a gondolat, hogy Sirius meséit kell majd hallgatnia, nem is tetszett neki annyira.
- Hé, lajhárok! Most jöttök, vagy nem? – Nina hangja törte meg a baráti beszélgetés idilljét. Lábaira már felhúzta a korcsolyát, és a tó szélén próbálta megtartani az egyensúlyát. A Tekergőknek sem kellett több, a tóparton lecserélték csizmáikat, és egy két szentségelés után már talpon is voltak. A gyakorló köröket hangos nevetés kísérte, legfőképpen amikor a gravitáció erősebbnek bizonyult. A kezdeti bukdácsolások és nehézségek után, hamar ráéreztek a korcsolyázásra, és sebesen szelték, az erre a célra kijelölt, fagyott tó területét. James és Sirius mindent elkövetett annak érdekében, hogy minél több diáktársukat kergessék meg, lökjék fel, vagy épp hívják ki őket egy versenyre. Az este remek hangulatban pörgött, és a nagy vidámságban, még a hó is lassú szállingózással tette még meghittebbé az ünnepi hangulatot. Az óra előrehaladtával a diákok egyre fáradtabbak lettek, és sokan inkább a meleg klubhelyiség falain belül folytatták az estét. A négy fiatal is fáradtan, és csurom vizesen vonszolta magát vissza a partra, hogy sajgó lábukról, valamilyen módon leoperálják a korcsolyát. Ahogy megváltak a kényelmetlenné vált lábbelitől, igyekeztek a lehető leggyorsabban visszabújni a meleg csizmába, bár úgy érezték, hogy a lefagyott lábujjak felmelegítéséhez, ez édes kevés lesz. Az öltözködési ceremónia végén, melyet nagyban nehezített a számtalan réteg ruha és a vastag kabát, kisvártatva indultak meg az asztalhoz, ahol a forrón gőzölgő édes ital várta őket. Amint magukhoz vettek egy-egy lélekmelegítőt, egymás társaságban kerestek egy félre eső asztalt, melynek lapjáról leseperték a havat, és egytől egyik letelepedtek a tetejére.
- Na, hogy tetszett a kis meglepetés? – kérdezte izgatott kíváncsisággal a hangjában James, a húgától.
- Bevallom, ez fergeteges volt. Ha nem tudnám, hogy ez a ti művetek, biztosan nehezen hinném el.
- Egy kis külső befolyás ugyan változtatott az elképzelésünkön, de összességében szerintem is jó lett – nézett körbe elégedetten Sirius.
- És még nincs vége – sompolygott James, miközben tekintetét az égre emelte, igyekezve kirekeszteni a kíváncsi pillantásokat.
- Mit csináltál? – szegezte neki a kérdését Remus.
- Hamarosan megtudod – tekintet barátjára James, de látva, hogy az nem elégszik meg ennyivel, gyorsan körbe tekintet, hátha talál valami kibúvott magának. Szemei rögvest megakadtak két első évesen, akik a fáról lelógó girlandokkal és lámpásokkal játszottak, és James kapott is az alkalmon. – Hé, ti! Mit csináltok azokkal? – Gyorsan lepattant az asztalról és jó nagy adag színészi rájátszással és felháborodással indult meg a két fiatal felé.
- Tudtam, hogy nem bírja megállni, hogy ne csináljon semmit – sóhajtotta Remus, majd még nagyot kortyolt az italába, és a poharát az asztalra téve, futott barátja után.
- Úgy látszik ketten maradtunk – mondta ki az egyértelmű helyzetet Sirius, egy elégedetnek tűnő mosoly közepette.
- Úgy tűnik… - felelte Nina, és, hogy kislányos zavarát elrejtse inkább nagyokat kortyolt a meleg italba, de rájött, ha hamar kiissza a pohár tartalmát, nem lesz mire kényszerítenie a figyelmét.
- Tudod, rengeteget gondolkodok azon, hogy mi lett volna akkor, ha a bál estéjén, előbb lépek én. Másként ülnénk most itt?
- Nem tudom melyik választ hallanád szívesebben… de azt hiszem nem.
- Hát, azt hiszem egyik se kecsegtető. De az azért egy vigaszpont, hogy nem hagytalak kicsúszni akkor, amikor lett még volna esélyem – felelte őszintén, majd szemeit a lányra emelte. Mintha a hízelgő, és beismerő vallomás nem lett volna elegendő ahhoz, hogy arca vörösebb legyen a pipacsnál, most pont azokba a szemekbe réved, melyektől teljesen elveszti a realitás talaját.  – Látom, amit látok. Én sem vagyok tejesen közömbös neked, de bármennyi idő is kell… várok. – Sirius hangja olyan nyugodtan csenget, hogy Nina úgy érezte rajtuk kívül nincs is itt más, nem is létezik más, és egy pillanatra nem érette saját magát se, hogy még is mire kell még várnia, annak, aki ilyen szemekkel tud rá nézni. A pillanat mámorában meg se tudott szólalni, kereste a szavakat, a gondolatokat, amiket ilyenkor mondani lehet, de mielőtt még bármit is kinyöghetett volna, hangos durranások hallatszódtak, majd éles, süvítő hangok kíséretében az eget színes fényár terítette be. A tűzijátékok ropogásában és James elégedett kiáltásai közben, ha meg is találta volna a szavakat, se tudta volna túlkiabálni az égi játékot, és bátyja harsogását. Csak egy mosoly kúszott az arcára, majd tekintetét az égre emelte, és olyan meghitt érzés járta át, melyet régóta hiányolt az életéből. Nina megértette Sirius kimondatlan szavait is, és úgy érezte a fejében tomboló káoszba, egy kis rendet tudott hozni, és, hogy a fiú, aki itt ül mellette, nem fog hirtelen eltűnni az életéből. Már csak azt remélte, hogy a kis vészharang nem kongatja meg magát, és nem kell ismét azzal a kérdéssel bajlódnia; mi van, ha egyedül marad? Attól megörülne.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés