„Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.

Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.”

Az új nap reggele kellemes idővel kecsegtette azokat, akik a természetbe vágytak, vagy a szabad ég alá. A nap sugarai, melengetően érték a tájat, és a fehér hópihék szikrázva verték vissza a fényeket. A türkizszínű égbolton csak elvétve lehet egy két bárányfelhőt találni, melyeket a lomha szél kísért szertelen útjukon. A karácsonyi napok hangulata az iskolában maradt, tévelygő diákokra is átterjedt, melyért az ünnepi felelős, Flitwick professzor számtalan módon gondoskodott. A folyósokat édes illat lengte körbe, fahéj és fenyő aromával fűszerezve. Az ajtók és kapuk felett girlandok díszelegtek, melyek a maguk egyszerű pompájával vonzották a tekintettet. A kóválygókat apró gyertyák és mécsesek kisérték az útjukon, az ablakok üvegét pedig jégvirágok díszítették. Mindezek mellett se az ünnepi hangulat, se pedig a szikrázó napsütés és a kellemes időjárás együtt, sem volt oly kecsegetető, hogy az éjszakai kalandjukat kipihenő tekergők, a reggel beköszöntével együtt ébredjenek. A három jó barát a puha párna és a meleg takaró alatt olyan mélyen aludt, hogy az már szinte kóma volt. Mozdulatlanul feküdtek, és a gondolataik szorgosan felidézték a mozgalmas éjszaka minden pillanatát, azonban tudatukig nem jutott el a felelevenítés egyetlen jelenete sem. Csak a sűrű sötétség mely ilyenkor körülöleli az embert, a fáradt és lelassult lebegés, mely egyre mélyebbre húz. A reggeli ébresztőt túl aludva egyre világosabb lett a szobában, ahogy a fény beözönlött a függöny résein keresztül. A kora délelőtti órákban Remus volt az, aki elsőnek felébredt és erőt gyűjtött ahhoz, hogy kikászálódjon a meleg ágyból. Amint sikerült magához térnie, a megkésett reggeli rutin nehezebb része várt még rá. Széthúzta az ablakot takaró sötétítő függönyt, és a lehető leghangosabban trappolt el a másik két fiú ágyáig.  Miután a kívánt hatást elérte elégedett mosollyal az arcán indult a fürdőszobába, továbbra is körbe zajongva a helységet.
- Miért kell ennyit lármáznia? – kérdezte frusztráltan James, miközben megpróbálta minél inkább a fejére húzni a paplant.
- Engem jobban érdekel, hogy volt ereje felkelni. Vagy, hogy minket miért kellett felébresztenie – felelte elmélázva Sirius, miközben szemeit dörzsölgetve igyekezet elűzni az álmosságot. 
- Azért bátorkodtam felébreszteni titeket, mert meg kell beszélnünk a történteket. És éhes is vagyok, de, ha nem siettek lekéssük a reggelit – válaszolta monoton hangon Remus, majd becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.
- Az én gyomrom is befogadna valami finomságot – mondta megenyhülve James, majd egy terjengős nyújtózkodás után erőt vett fáradt izmain, és összeszedte magát a reggelihez. Amint a kis csapat elkészült, gyors léptekkel szelték át a klubhelyiséget, ahol csak pár diák lézenget a szünidőben. Útjuk egyből a Nagyterembe vezetet, ahol csalódottan vették tudomásul, hogy lekésték a nap első étkezését. A helyiség egészen kihalt volt, csak páran lézengtek barátaik társaságában a hosszú asztaloknál. A három tekergő is ismerős arcokat kereset a teremben, és elcsigázott tekintetük középpontjába egy magasba lendülő kéz került. Hamar felismerték a lányt, akitől a lelkes üdvözlés származott és a sorok között haladva lassú léptekkel közelítették meg a Griffendél asztalát.
- Ezek szerint neked sem okozott gondot az ébredés. – Állapította meg James húgáról, miközben nagy ásítások közepette foglalt helyet a padon.
- Nem különösebben. Nem is igazán tudtam aludni. – Vallotta be Nina, miközben visszaemlékezet az éjszakai forgolódásokra és rémképekre, melyek nem engedték, hogy az édes álom magával ragadja.
- Ha többet jártál volna velünk, megedződtél volna, és nem lenne gondod az alvással – mondta egy széles mosoly közben Sirius, majd ledobta magát a lány mellé. Tekintetük egy pillanatra találkozott és Ninában újra felsejlett az előző éjszaka kettesben töltött percei, melyek számára egy örökké valóságnak tűntek.
- Lehet, de, ha így lenne, nem tudtam volna nektek félre tenni a reggeliből – mondta egy zavart mosollyal az arcán és tekintetét a tányéron felhalmozott péksütemények felé fordította.
- Reggeli! – Csillantak fel James szemei és nagy lendülettel nyúlt a tálca finomságért.  – Te vagy a legjobb hugi!
- Ezt megismételnéd akkor is, amikor tele van a Nagyterem? – kérdezte kíváncsiságtól csillogó szemekkel Nina.
- Ne is reménykedj – felelte két falat briós között James és szétszórt figyelmét egy vaskos könyv lapjaira szegezte, mely Nina előtt hevert. – Nem mondod, hogy te is kezded? Remus megfertőzött, és már a szünidőben is tanulsz?
- Csak, hogy tudd, az, ha valaki könyvet olvas nem betegség. És különben is, ezek varázsigék… bűbájok, vagy tudom is én mik – mondta megfáradva Nina, és arcát a tenyerének támasztotta. – Gondoltam, ha már aludni nem tudok, megtanulok párat, de ezeknek jó, ha a negyede használható valamire.
- Nem jó helyen keresgéltél. A tiltott részlegben kell megnézni – felelte kissé eltűnődve Remus, miután belelesett a könyv kopott lapjaiba.
- Ki vagy te, és mit csináltál a barátommal? – kérdezte megrökönyödve Nina, és a döbbenettől tágra nyílt szemeit Remusra emelte.
- Ha a könyvekről van szó, nem ismer szabályokat – felelte Sirius egy széles mosollyal az arcán, de közben figyelme arra irányult, hogy megmentsen valamennyit a reggeliből, James mohó karmai közül.
- Ez igaz, de ki kell találnunk valamit, amivel megállíthatjuk Anastart, Alatont… szóval azokat a kétes külsejű alakokat – mondta James, és minden igyekezetével azon volt, hogy felelevenítse üldözőik nevét.
- Alastar és Anton, te fafej! Annak a két trollnak is több esze volt, mint neked. – Nina karba fonta maga előtt a karjait, és a tekintetében bujkáló fáradtság egyre ingerlékenyebbé tette. – Miért érzitek úgy, hogy ezt az egész… harcot, nektek kellene megoldani?
- Épp azért, amiért te! Mi másért bújnál egész délelőtt varázsigéket és átkokat? – kérdezett vissza testvére türelmetlenül és egy mély levegővel próbálta visszatartani, kitörni készülő idegességét.
- James, nem kellene ennél is jobban megrémiszteni – mondta óvatosan Sirius, miközben szeme sarkából a lányra pillantott.
- Jól vagyok! És nem ijedtem meg! – Harsant fel Nina, és próbálta alátámasztani szavait, még, ha legbelül tudta is, hogy a kétségbeesés mardossa ingatag elhatározását.
- Aha, de egy öleléstől még jobban lennél – felelte vigyorogva Sirius, és egy hirtelen ötlettől vezérelve szét tárta a karjait és szorosan magához vonzotta a megszeppent lányt.
- Igen, tényleg jobb, de már elengedhetsz… – felelte egy visszafojtott lélegzetvétel közben Nina és arcára őszinte mosoly húzódott. Miután Sirius melengető karjai elengedték, zavartan fordította tekintetét az asztal lapjára, és bármennyire is igyekezett, nem tudta kiűzni fejéből a fiú illatát.
- Látod, máris jobb színed lett! – mondta nevetve Sirius.
- Azért mert zavarba hoztad, nézd milyen vörös lett! – James jól mulatott a kialakult helyzeten, és ezt meg sem próbálta titkolni.
- Nem szállnátok le végre az arcszínemről? Inkább menjetek és keresgéljetek a tiltott részlegben – válaszolta némi indulattal a hangjában Nina, próbálva leplezni zavarodottságát.
- Azt se tudjuk, hogy mit keressünk. – Vágta rá James nem törődöm hangnemben.
- Még nem, de abban igaza van a húgodnak, hogy a tétlen üldögéléssel nem megyünk sokra – felelte Remus, miközben gondolatai megállíthatatlanul száguldoztak.
- Jól van, akkor szerintettek mit kellene csinálnunk? – kérdezte komolyra fordítva a szót James, és tekintetébe őszinte tenni akarás férkőzött. Bármennyire is igyekeztek, a feltett kérdésre nem érkezett válasz. Elmélyült pillantással várták, hogy valamelyikük előálljon a megmentő ötlettel.
- Oké, majd én megmondom, hogy mit csinálunk! – szólalt meg végül Remus, barátai csüggedt ábrázatát látván. – Nina és én befejezzük a könyv megfejtését, ti pedig járjatok utána mindennek, ami kapcsolatba hozható a varázslényekkel.
- Ez az! Hátha találunk valamit, ami utalhat arra a sorsdöntő, hatalmas legendára, ami a világot fenyegeti! – mondta újdonsült lelkesedéssel Nina.
- Hát ez meglehetősen unalmasnak ígérkezik – sóhajtotta James némiképp lehangoltan.
- Miért pont te keresel Ninával? – kérdezte egy kissé számon kérő hangon Sirius, mire a mellette üllő lány fel is kapta egy pillanatra a fejét.
- Mert, ha veletek mennék a könyvtárba, a végére egyedül maradnék, ti pedig az asztalon elnyúlva aludnátok. – Remus okfejtésével már egyikük sem tudott ellenkezni és felháborodott barátja is rá bólintott a felállásra.
- Mi addig megpróbálhatnánk kifaggatni a drága Manson professzort, hátha ki tudunk belőle húzni valami használható információt – nézett végig barátain James, majd miután a reggelije utolsó morzsáit is bekebelezte, egy elcsigázott nyújtózkodás kíséretében állt fel az asztaltól. – Aztán el ne csípjenek titeket a tiltott részlegen!
- Nem fognak, jobban ismerem azt a helyet, mint az itt lévők bármelyike – felelte magabiztosan Remus, és a többiek példáját követve elrugaszkodott az asztaltól és a nagyteremből kilépve a kis csapat ketté vált.

James és Sirius egyenesen Manson professzor irodája felé vették az irányt. Bár egyikük se tartozott a tanár kedvencei közé, és számítottak rá, hogy nem kapnak egyszerű választ a kérdéseikre, még is tisztában voltak, hogy nincs a professzornál alkalmasabb személy, akihez jelen helyzetükben fordulhatnának.
Amint a szoba elé értek, bekopogtak a tömör fa ajtón és a néma várakózás és hallgatózás után tisztán kivehető volt, hogy oda benn megmozdul néhány bútor, és a tanár lépései egyre közelebbről hallatszódtak. A kilincs lomha mozdulatával az öreg ajtó is nyekeregve tárult ki, és a szoba tompa fényében a két barát szembe találta magát a professzor lepett ábrázatával.
- Mi szél hozott ide, két megbízhatatlan diákot, a téli szünet közepén? – kérdezte Manson a rá jellemző stílussal, miután a váratlan vendégek okozta megszeppenés eltűnt az arcáról.
- Jó reggelt professzor! Lenne pár… kérdésünk, amiben csak maga tudna segíteni. – Vágott egyből a közepébe James, és a tanár arcán lehetett látni a megjelenő kíváncsiság csalta ráncokat.
- Akkor jöjjenek beljebb, hacsak nem azt akarják kérdezni, hogy hol lehet újabb brífekhez hozzá jutni. – Pillantott hátra szúrós szemekkel a professzor, akinek alacsony termete a szoba a tompa fényében meggyötörtnek és fáradtnak tűnt.
- Nem tanár úr, mind a két galád szörnyecske jól van – mondta Sirius elégedett mosoly kíséretében, és amikor Manson elállt az útból a két barát besétált a szobába. Az iroda minden egyes centiméterén könyvek, papírok és noteszek sorakoztak hanyagul heverve egymáson. A káoszban tekintetük hosszan elidőzött, próbálva valami rendszert találni, de az alacsony tanár türelmetlenül felcsendülő hangja nem hagyott több időt a nézelődésre.
- Na mit akartok kérdezni?
- Arra lennénk kíváncsiak – kezdett bele James, és jól láthatóan minden egyes szót alaposan átgondolt - hogy előfordult e már, hogy a varázslények háborúba kezdtek-e a varázslókkal, vagy van-e olyan legenda… ami esetleg összefügghet ezzel – bökte ki végül és igyekezett minél kevesebbet elárulni, mégis a lehető legkonkrétabban rákérdezni arra, amit a kentaur ültetet a fülükbe.
- Mennyit tudtok? – kérdezett vissza rezzenéstelen arccal a professzor, de hangjában olyan nyugtalanság csenget mely a legtávolabb állt tőle, és amelyet még nem sokan tapasztalhattak meg irányából. Sejtette, hogy a végtelenségig nem tarthatják titokban a történteket, ám most még is hidegzuhanyként érte a tudat, hogy ezek ketten talán többre kíváncsiak, mint amennyit kérdeznek, és talán sokkal többet tudnak, mint amennyit szabad lenne.
A kérdésre a két barát összenézett, de csak hamar belátták, hogy a professzor átlátott a kérdésen, és, hogy ha tényleg meg akarnak tudni valami használható információt, akkor nyíltan kell beszélniük.
- Tudjuk, hogy a varázslények, vagy legalábbis egy részük tervezz valamit –mondta James, miközben szemeit a tanárra szegezte, igyekezve kiolvasni a reakcióját.
- És azt is tudjuk, hogy két diák eltűnt az iskolából, és, hogy e mögött egy vámpír és egy ütődött kentaur áll – fejezte be az összefoglalót Sirius, és a hírek hallatán a professzort egy elgyötört sóhaj hagyta el.
- Van elképzelésük arról, hogy mibe keveredtek bele? – kérdezte szemrehányóan, ám hangjába egy kevés elismerés is keveredett. – Hogyan tudtak meg ennyit? A megemelt óraszám ennyire nem gyanús, és a két eltűnt diák esete pedig nem nyilvános információ.
Manson professzor átható és gyanakvó tekintetének kereszttűzében a két barát érezte, hogy nem fognak tudni elhallgatni annyi információt, mint amennyit szeretnének.
- Remus talált egy könyvet. Amiben a varázslényekről és valamilyen varázsigéről van szó. Nem kellett sokat agyalnunk rajta, hogy rájöjjünk nincs minden rendben – felelte végül Sirius, és szavaira a professzor komolyan elgondolkodott. Tekintetén a rémület és az aggodalom szikrája suhant át, de nem mutatta más jelét a fejében lejátszódó elméleteknek.
- Milyen könyvről van szó?
- Egy egyszerű fekete borítású könyv… még csak címe sincs – felelte egy vállrándítás kíséretében James, mire a tanár az íróasztalához lépett és azonnal végig pörgetett pár könyvet a kezei között, a két diák jelenlétéről teljesen megfeledkezve. A két barát sokat mondó pillantással meredt egymásra, majd Sirius lassan közelebb sétált a professzor asztalához.
- Nem válaszolna akkor a kérdésünkre?
- A mire? – Kapta fel a fejét a tanár, majd gyorsan tudatosult benne a helyzet, és a fiúk feltett kérdése. – Jah igen… a háború. Gondolom már ti is utána jártatok, de nem tudok olyan esetet mondani, ahol háború tört volna ki. Persze voltak lázadások, nézeteltérések, de más feljegyzések nincsenek erről. – A professzor válasza nem az volt, mint amire a két barát számított. Remélték, hogy legalább valami kiinduló pontjuk lesz, ehelyett ott voltak ahonnan indultak.
- Köszönjük a segítségét… - James hangját egy halk sóhaj kísérte, de még mielőtt elhagyhatták volna az szűk kis irodát Manson professzor hangja még maradásra szólította őket.
- Szeretném, ha legközelebb elhoznátok nekem azt a könyvet. Szívesen belenéznék. És maradjatok ki ebből. Már az is ép elég baj, hogy ennyit tudtok – felelte nyomatékosan a professzor és a gondterhelt arc mögött az aggodalom és a figyelmeztetés furcsa kavalkádja bújt meg.
- Nem ígérhetünk semmit professzor – mondta búcsúzásként Sirius, majd gyors léptekkel hagyták el a sötét kis irodát és csukták be maguk mögött az ajtót.
- Hát nem sokkal lettünk okosabbak. – Indult meg James a klubhelység felé egy hangos sóhaj kíséretével.
- Azt nem mondanám. Igaz sokat nem mondott, de még ennyire feldúltnak nem láttam a professzort. Szerintem jó úton haladunk a nyomozással. – Nézett barátjára magabiztosan Sirius.

Eközben a könyvtár zárolt részlegében Nina és Remus minden kézzel fogható könyvet átnézett a varázslényekről és szóba jöhető legendákról, de sok használható információt, aminek még nem voltak birtokában nem sikerült szerezniük.
- Már vagy egy órája bámulod azt az egy oldalt. Mi olyan érdekes abban a könyvben? – kérdezte Nina, miközben elgémberedett végtagjait nyújtóztatta ki.
- Van itt valami… ami érzem, hogy fontos. Amivel befejezhetnénk a könyvben lévő varázsigét, de nem tudom összerakni a szállakat – mormolta Remus a könyv felett gubbasztva és kezeit fáradtan kulcsolta össze a tarkóján.
- Talán ha egy kis szünetet tartanál, utána tiszta fejjel ismét neki gyürkőzhetnél – nézett bele a könyvbe Nina is, és próbálta barátja gondolatai kicsit elterelni a varázsigéről.
- Mi előbb meg akarom fejteni ezt, ha túl sokat várunk félek késő lesz tenni bármit is – felelte Remus, majd egy mély levegőt vett, mellyel megpróbálta kitisztítani a tudatát.
- Igen, de talán nem öt percen fog múlni.
- Akkor abban az öt percben magyarázd el nekem, hogy miért nem akarsz esélyt adni Siriusnak. – Váltott hirtelen témát Remus, melytől Nina összerezzent és értetlen ábrázattal tekintet fel a fiúra. Nem volt felkészülve ilyen hirtelen jött személyes kérdésre.
- Tudod mit, még is csak fejtsük meg azt a varázsigét. – Hangján tisztán érződött, hogy nem szeretne erről beszélni és a következő pillanatban magához húzta a fiú előtt heverő könyvet és tekintetét a lapjaira eresztette.
- Ha nem akarsz róla beszélni, nem faggatlak. Csupán nem értelek, hisz Ana szerint számodra sem lenne közömbös egy kapcsolat… - Hadarta egyre jobban a szavakat és lassan már ő sem tudta mire is kíváncsi, és hova szeretne kilyukadni.
- Ezt próbáltad már a tükörírás felől megfejteni? – kérdezte kíváncsian Nina, miközben a könyv hátoldalát behajtotta kicsit.
- Szóval nem akarsz róla beszélni… - Sóhajtott fel Remus, majd amint a kérdés eljutott a tudatához egy pillanatra megállt számára az idő és felelevenedtek szemei előtt a könyv lapján lévő betűk. – Mutasd csak!
Gyors mozdulattal húzta vissza magához a könyvet és alaposan szemügyre vett minden sort, és betűt.
- Tudod… azt hiszem, félek. Mi van, ha nem működne, vagy, ha ez csak egy fellángolás? És a végén oda jutunk, hogy rá se bírnánk nézni egymásra? – kérdezte csüggedt hangon Nina, és fejét a tenyerének támasztva figyelte amint barátja a sorokat bújja.
- Hogy vetted ezt észre? – Tekintet fel Remus és fellelkesülve nyúlt az asztal másik végén pihenő táskájáért, melyből előhalászta a kis fekete noteszt. Alig, hogy kiemelte a kopott és megviselt könyvet a mozdulat hevében kihullott pár lap, melyet egy sietős mozdulattal túrt vissza a táskába.
- A másik oldal lapja kicsit… más. Olyan mintha laminált lenne és visszaverődött rajta pár betű – felelte, majd tekintete a szétcsúszott füzetre vetült. – Azok a lapok nem kellenek?
- Nem, még nem teljesen világos ugyan, de azok egy másik varázslatot írnak le – felelte egy vállrándítás közben, majd elkezdte át írni a varázsige hiányzó részét a kis könyvbe. – Tudod, ez a kérdés szerintem sokaknak megfordul a fejében. De azt is tartsd szem előtt azt is, hogy ha hagyod elmenni, mit veszíthetsz. – Remus lassan emelte fel a tekintet, hogy lássa a lány arcát.
- Tudod, nem könnyítetted meg a dolgomat.
- Az nem is állt szándékomban – felelte mosolyogva Remus, majd amikor végzett a varázsigével feltekintet. – Azt hiszem megfejtettük, de soha nem láttam még ilyen varázsigét.
- Mi áll benne? – Hajolt közelebb a füzethez Nina, miközben Remus elkezdte felolvasni a megfejtett igét.
- Yára mandulómi faug ana, lómin an gurth mor mordo tul!
- Mit jelenthet ez? – kérdezte Nina, ám ahogy Remus felolvasta a megfejtett varázslatot, a feketekönyv hirtelen fellapozódott és egy üres oldalon cirka betűkkel lassan körvonalazódott ki a már tisztán érthető üzenet, melytől Remus arca egy pillanat alatt vette fel a falfehér szín árnyalatát. - Mit ír? – kérdezte egyre türelmetlenebbül Nina.
- Ősi Pokol átjáróján, árny és halál sötét harcosa jön!
- Ez nem hangzik túl jól… - mondta ijedt hangon Nina, de nem maradt sok idejük a kegyetlen jövőt jósoló varázslaton gondolkodniuk. Alig, hogy Remus felolvasta a varázslatot, hirtelen félhomály telepedett a kis helységre és a levegő szinte megfagyott körülöttük. A fáklyák kelltette fény lassan semmivé foszlott, és az egyre csökkenő hőmérséklet hatására lélegzetük nyoma meglátszott a levegőben.
- A fenébe… - Mormogta Remus és a szavakat úgy kellett kipréselnie a fogai között.
- Mi történik?
- Ez nem csak egyszerű varázslat volt… - Szorította össze a szemeit egy pillanatra, igyekezve felkészülni a legrosszabbra is. A kis szoba ablakait lassan vastagon borította a megfagyott jégkristályok és a teremben koromsötétség uralkodott.
- Lumos! – Vette elő a pálcáját Nina, és a hegyén keletkező kis fénnyel körbe járta a szobát. Tekintetük még körbe se ért a helyiségnem, amikor egy süvítő, éles hang ütötte meg a fülüket. A következő pillanatok eseményeire idejük sem volt felkészülni, a hirtelen feltámadó lökéshullám letarolt mindent. Egy bútor sem maradt az eredetileg kiszabott helyén és minden tehetetlenül sodródott a szoba falainak. A kiét fiatal is a falnak csapodva terült el a földön, és kezüket a fejük felé emelve igyekeztek védeni magukat a lehulló könyvek áradatától és a szétrepülő bútorok darabjaitól, melyek így is felhorzsolták az elérhető bőrfelületeket.
Egy hosszúnak tűnő másodperc erejéig, tudatuk legcsekélyebb jelenléte nélkül meredtek a semmibe, és ebben a végeláthatatlan pillanatban csak a lábak mély kopogását hallották, amint végig sétál a megviselt szobán. Ahogy szemük elől felszállt a köd és tekintetük kitisztult erőtlen mozdulatokkal tolták fel magukat a törmelék kupac alól. Pillantásuk azonnal megakadt a sötét csuklyába bújt alakon, akinek csak gonoszan megvillanó szemei látszottak ki, a hosszú talár alól.
- Ki maga? – kérdezte remegő hangon Nina, és szemei a pálcáját keresték, ám e helyett a földön heverő kis feketekönyvön akadtak meg.
- Ohtar vagyok, és minden bizonnyal nektek köszönhetem, az itt létem. – A férfi hangja ijesztő nyugodtságot árasztott, mely az őrülten megvillanó szemekkel együtt groteszk látványt kölcsönzött a megjelenésének. Tekintete követte Nina pillantását a kis könyvig, majd elcsigázott lépésekkel szelte át a szobát és emelte fel a fekete noteszt, melyet már csak a szent lélek tartott össze.
- Mit akar tőlünk? – Egyenesedett ki Remus, és tartásába próbált egy ki magabiztosságot csempészni, ami sajgó végtagjaival nem volt egyszerű feladat.
- Hogy tőletek? Már semmit. És, hogy lássátok hálámat, életben hagylak titeket. Minden, ami ezen túl kelleni fog itt van ebben. – Mutatta fel a kezében pihenő kis könyvet.
- Nem fog sikerrel járni! – Rivallt rá a férfira Nina, melytől a vörösen izzó szempár rászegeződött.
- Maradj csöndben – szólt a lányra Remus, és amennyire lehetett közelebb húzódott hozzá.
- Én a helyedben hallgatnék a kis vérfarkas barátodra, még mielőtt meggondolnám magam és kipróbálnám, hogy mennyire emlékszem. – Nézet végig a két fiatalon vészjósló mosollyal az arcán. Remus tekintetébe düh és megvetés egyvelege csillant a megszólítás hatására, és csak remélte, hogy valahogy elfeledtetheti ezt a lánnyal, akit villámcsapásként ért a megnevezés. A feje lüktetett a fájdalomtól, melyet egy leszakadó polc darab festett vörösre, és úgy érezte nem tudna ennél több dologgal megbirkózni.
- Még találkozzunk – mondta kacagva Ohtar és a következő pillanatban csak egy fekete füstgomolyag maradt utána, melyet egy nagy, fényes villanás kísért. Amint a két fiatal visszanyerte a látását a vakító fénytől meglepve tapasztalták, hogy minden bútor és könyv visszakerült a helyére és a fáklyák ismét lángra lobbannak.
- Menjünk innen, megőrülök ettől a helytől… - Hadarta sürgetően Nina, és a földről felkapva a pálcáját sietve igyekezett elhagyni a szobát.
- Most nem ellenkezek – mondta Remus, majd a táskáját felkapva a lány után sietett.
 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés