„Nem akartam beléd szeretni, és nem hiszem, hogy te is akartad volna. De amikor találkoztunk, mindketten éreztük, hogy nem tudunk tenni semmit az ellen, ami velünk történik. Egymásba szerettünk, minden különbözőségünk ellenére, és ezzel valami ritka és gyönyörű jött létre. Az én számomra az ilyen szerelem egyszer adatik meg az életben, ezért vésődött minden pillanata egyformán az emlékezetembe, s ezért nem feledem soha egyetlen másodpercét sem...”

Az év utolsó iskolai napjaihoz érve a diákélet szokatlanul felpezsdült. Ennek oka, minden kétséget kizáróan nem az órák ünnepies hangulata volt, melyről Flitwick professzor személyesen gondoskodott. Noha a tantermekben kellemes meleg levegő ringatózott, a falakon szebbnél- szebb üvegdíszek csillantak meg és a télre jellemező édes illat járta körbe helyiségeket, a fiatalok figyelmét most az éppen esedékes karácsonyi bál kötötte le. Már a bejelentés óta izgatott arcok szállták meg a folyosókat és egyéb eldugott sarkokat, hogy a megfelelő időpontban elhívhassák a kiszemelt partnert az estélyre. Az élénk csevegések témája melynek hangja betöltötte a nagytermet a következő este eseményeinek lehetséges kimenetelére, valamint a gondosan kiválasztott báli ruha ecsetelésére korlátozódtak. A most háttérbe szoruló téli szünidő tervezgetésének és az otthon hívogató szavainak kevesen adtak hangot, ám a Griffendél asztalánál üldögélő szótlan pár már ezen is átrágta magát.
- Szóval akkor a szünetre haza utazol? – kérdezte meg ismételten Remus, igyekezve feloldani a kínos csöndet és elindítani a beszélgetést.
- Igen, de nem fogom az egész vakációt otthon tölteni. A szüleim elutaznak meglátogatni a család másik felét Németországba, úgy, hogy én csak az ünnepekre utazom haza – mondta egy mosoly közben Ana, és igazán nem bánta, amiért családja nem cipeli magával több országon keresztül, csak, hogy régen látott rokonoknak mosolyogjon, akik az arcát csipkedik, miközben nem győznek ámuldozni, hogy mekkorát, nőt ez a lány.
- Nekem is furcsa lesz most, általában haza szoktam utazni a szünetekre, de idén itt ünnepelek a Roxfortban.
- De azért nem maradsz egyedül, ugye? A többiek is itt maradnak? – kérdezte kíváncsiskodva Ana.
- Igen, ne aggódj. Nem leszek egyedül karácsonykor. James is itt marad, és Sirius pedig minden évben a Roxfortban tölti a szünidőt.
- Ennek igazán örülök. Mármint, hogy együtt maradtok itt – válaszolta egy halvány mosoly közben és tekintete zavartan fordult az asztal lapjára.
- Még a szünet előtt meg akartam kérdezni tőled valamit. Nina említette, hogy eltűnt az egyik szobatársad. Illetve, hogy szerinted eltűnt. Megpróbálok utána járni ennek, de ahhoz szeretném tudni, hogy tapasztaltál e vele kapcsolatban bármi furcsát.
- Tényleg segítenél? – kérdezte meglepetten Ana, mivel kezdte azt hinni, hogy barátnője ezt az üzenetet talán nem is adta át Remusnak. – Lássuk csak… nem volt semmi különösebb előjele ennek. A furcsaság talán az volt az egészben, hogy reggel mikor felébredtünk ő már nem volt ott. A holmijához hozzá se lett nyúlva, csak a talárja hiányzott és az előző napi ruhája.
- Értem – mondta elgondolkozva Remus, miközben megpróbált minden újonnan szerzett információt elhelyezni az eddigiek közé.
- Van már valami ötleted? – kérdezte élénk érdeklődéssel Ana, melyet Remus is észrevett.
- Nem! Igazából csak segíteni szeretnék, de nem hiszem, hogy bármi féle összeesküvés állna a háttérben – hadarta Remus kissé feszülten. Világ életében igyekezett az igazat mondani, de tudta, hogy, ha a gyanújuk igaz, akkor veszélyes játékba csöppentek és nem szeretné Anát bajba sodorni.
- Oh, azért köszönöm. Már az, hogy időt szánsz rá több, mint amit reméltem – mondta hálálkodva Ana, majd, hogy elterelje a nem épp hétköznapi csevegésüket, témát váltott. – Szeretnék kérdezni még valamit, ami nekem nem annyira személyes, de az egyik barátnőmnek nagyon is az… nem mesélnél nekem egy kicsit Siriusról? – kérdezte egyre halkabban, amiért Remusnak közelebb kellett hajolnia a lányhoz.
- Siriusról? – kérdezett vissza egy zavart mosollyal Remus, és, hogy a feszültségét leplezze ügyetlen mozdulattal vakarta meg a fejét.
- Igen, de kérlek, ne értsd félre! Engem aztán nem érdekel, de azt a bizonyos valakit, akit említettem igen, és ő olyan sok mindent tett már értem, meg segített veled is és az eltűnésben is – hadarta egy levegő vétellel Ana, észre se véve, hogy a túl sok kiszivárogtatott információból Remus már le tudja vonni a következtetést.
- És az a valaki esetleg többet is érezhet iránta? – kérdezte merő kíváncsiságból Remus. Ana szavaiból világosan tudta, hogy kinek a neve van a háttérben, de amíg lehetett szeretett volna minél többet megtudni.
- Nos, azt hiszem igen, de ezt még magának se lenne hajlandó bevallani.
- Félti a barátságukat… – folytatta az elemzést Remus.
- Igen, valami olyasmi. Fontosabb ez a kapcsolat neki, mint, hogy színt valljon.
- Pont olyan makacs, mint a bátyja – mondta végül elmélyülten Remus.
- Őt nem ismerem annyira – válaszolta Ana eltűnődve, majd hirtelen villámcsapásként sújtott le rá a felismerés szikrája. – Te végig tudtad, hogy én kiről beszéltem?!
- Nem egészen, csak sejtettem. De aztán elég hamar megbizonyosodhattam róla – mondta Remus egy sejtelmes mosoly közben.
- Te túlságosan is átlátsz rajtam. – Ana hosszan tekintet Remusra, miközben arcára őszinte mosoly húzódott.
- Nem egészen, de ha túl sokat árulsz el már könnyű levonni a következtetést – válaszolta Remus magabiztosan, majd miután megbeszélték, hogy mikor ülnek össze ismét átnézni a dolgokat, felállt az asztaltól. Egy gyors köszönés után sietve hagyta el a nagy terem helyiségét és a gondolataiba mélyedve lépkedett a folyosók sötétjében.

Kora este volt már és az idő nem hazudtolta meg magát. A kinti tájra hamar leült a sötétség és a szél hideg fuvallata nagy erővel tombolt. Az égbolton vastag, egymásba olvadó felhő réteg takarta el a csillagok fényét. A legtöbben próbálták távol tartani magukat a zord időjárás viszontagságaitól, ellenben a tekergőknek még kedvezett is a komor sötétség. Mióta a könyv kiléte és a különös véletlenek egybeesése felkeltette a figyelmüket, a szabadidejük nagy részét a válaszok keresésével töltötték.
- Szóval miért is megyünk Hagridhoz? – kérdezte értetlenkedve James, miközben minden erejével igyekezett nem hanyatt vágódni a sötétben.
- Hagrid mindenkinél jobban ismeri a Tiltott rengeteget és a varázslényekről is sokat tud. Mielőtt esztelenül bevetjük magunkat az erdőbe, alaposan utána kell járnunk annak, hogy mit is keresünk – válaszolta Remus, és az alaposan kigondolt tervében igyekezett mindenre felkészülni. A szürkületben apró mécsesként sejlett fel a vadőr házából kiszűrődő fény, mely hívogató melegséggel csalogatta a kint vacogókat. Amint a három barát elérkezett a termetes ajtóhoz, egyszerre emelték kezüket a kopogásra. A fa repedéseiből előtörő sűrű por fojtogatóan kaparta a torkukat, de a szél ereje hamar magával sodorta a kellemetlen kis szemcséket. Bentről már hallották amint a hatalmas méretekkel megáldott ember, sietve szeli át a szobát, hogy a kint fagyoskodókat beljebb invitálja. Amint az ajtó nagy nyekergések közepette kitárult, Hagrid alakja bontakozott ki a kunyhó takarásából. A buja szemöldök alatt lapuló tekintet azonnal felismerte az újonnan érkezett vendégeket.
- Szia Hagrid! – köszönt egyszerre a három tekergő, és meg sem várták, hogy az óriás félre álljon a bejáratból. Sietve lépték be a meleg házikóba, lerázva magukról az út alatt nyakukba zúduló havat.
- Sziasztok, fiúk. Minek köszönhetem a látogatásotok? – kérdezte kíváncsian, miközben belökte utánuk az ajtót. – Ma már nem ti vagytok az elsők, akik felkerestek.
- Szeretnénk kérdezni tőled pár dolgot, Hagrid – válaszolta Remus, miközben megszabadult a sáljától.
- Persze, menjetek csak beljebb, gyerünk. Addig én hozok nektek valami meleg italt. – Noszogatta őket Hagrid, miközben a szűk helyen igyekezett előrébb jutni az üsthöz. Mikor már sikerült átcsusszannia a tekergők között, hirtelen mozdulattal fordult vissza. – Jut eszembe James, a húgod is épp itt van.
- Nina? Mit keres ő itt? – kérdezett vissza a megszólított.
- Manson professzor házi feladatához gyűjtök anyagot, mivel a társam mostanában túlságosan elfoglalt. – Jelent meg az említet lány a fiúk mögött, és vállát az egyik masszív szekrénynek támasztotta.
- Szóval lecseréltél? – kérdezte tetetett felháborodással a hangjában Sirius.
- Hagrid többet tud a varázslényekről és a brífekről is – mondta egy mosoly közben Nina és a felhozott érvel a többiek se nagyon tudtak vitatkozni. – Na, meg Gyilkos is kedveli.
- Kizárt! Ő az én haverom és nem kedvelhet mást! – mondta magabiztosan Sirius.
- Talán szeretnél apasági tesztet is? – Nina szemeiben játékos fény csillant, miközben visszasétált a kandalló közelébe, hogy a vidáman lobogó lángok felmelegítsék.
- Miért, lehet? – kérdezet vissza érdeklődve Sirius.
- Te nem tudod mikor érdemes csöndben maradni - mondta bölcs meglátással Remus, majd leült az egyik fotel karfájára, remélve, hogy ezúttal nem nyeli el a süppedős karosszék. A fiatalok tekintete alaposan feltérképezte a vadőr szobájának minden egyes centiméterét. Bár nem ez az első alkalom, hogy Hagrid vendégségében élvezik az estét, mégis minden alkalommal sikerül felfedezniük valami új, eddig nem látott berendezést. A fiúk lelkesedésével Nina nem minden esetben értett egyet. Szerette a kunyhó egyszerűségét és a nem hétköznapi tárgyak végeláthatatlan sorát, viszont a hideg futkosott a hátán, ha tekintete bármilyen mozgó, vagy szuszogó rondaságra tévedt. Az elmélyült találgatásoknak, hogy egyes tárgyak mi célt szolgálhatnak, Hagrid dörmögő hangja vetett véget. Kezében egy kör alakú tálcával jelent meg az asztal fölé tornyosulva, melyen újabb adag gőzölgő finomság sorakozott. A bögrék hamar gazdára leltek és a meleg italt mindannyian jóízűen szürcsölgették.
- Szóval? Mi járatban vagytok itt? – kérdezte végül Hagrid, miközben helyet csinált magának egy kacatokkal felhalmozott pamlagon.
- Szükségünk lenne némi információra a varázslényekről – mondta James, miután a forró ital végig csúszott a torkán.
- Egy házi feladathoz kellene, és gondoltuk először téged kérdezzünk meg. – Tette hozzá gyorsan Remus, próbálva fenn tartani valami megmagyarázható látszatott.
- Jól gondoltátok! Manson professzoron kívül bizton állíthatom, hogy én tudok a legtöbbet róluk – mondta büszkén Hagrid és igyekezett kihúzni magát, ezzel a feje már majd egy magasságba került a könyvespolcok tetejével. – Kérdezzetek bármit.
- Hát… - motyogta értetlenül James, míg gondolatai azon jártak, hogyan is kérdezhetne rá úgy, hogy az ne legyen feltűnő.
- Ezt bízd rám – szólt közbe türelmetlenül Remus, melytől barátja megkönnyebbülten felsóhajtott. – Elsősorban a véleményed érdekelne, Hagrid. Szerinted a varázslények meddig hajlandóak elviselni az egyenlőtlen bánásmódot?
- Hm? Ez meg miféle kérdés? – nézett kissé értetlenül Hagrid.
- Olyan, amire nincs válasz a tankönyvekben – felelte egy széles mosoly közben Sirius, és úgy tűnt Hagrid elfogadja a választ.
- Régóta folynak a harcok ez ügyben és meglehetősen eltérőek a vélemények. Vannak, akik azt mondják, megérdemlik a jogokat, és nem hunyhatunk szemet e fölött. A másik oldal pedig megszállottan állítja, hogy, ha megkapnák, az egyenlő jogokat azzal összedőlne a varázslótársadalom.
- Csak nekem hangzik ez túlságosan mesterkéltnek? – kérdezte értetlenkedve Nina.
- Nagyon sok féle varázslény él közöttünk, akiknek a munkájára nagy szükségünk van. Ha egyenlő bánásmódot és jogot kapnak, a varázslótársadalom kiszolgáltatottá válik – felelte Hagrid, kifejtve a drasztikusra festett utópisztikus képet.
- ÉS szerinted mennyi esély lenne arra, hogy ezek a lények… nem is tudom, mondjuk, erőszakosabb módszerekhez folyamodjanak? – kérdezte James, elharapva egyes szavak végét.
- Hallottam már olyan esetekről, hogy élesebb konfliktus lépett fel emberek és varázslények között. Ilyen volt az 1600-as évek elején a koboldlázadás – mondta Hagrid a fejét dörzsölve és igyekezett pontosan visszaemlékezni minden fontosabb részletre.
- Azt én is ismerem. 1612-ben volt, és ráadásul Roxmortsban rendezték be a főhadiszállásukat. – Egészítette ki Remus a vadőr gondolatmenetét.
- Miért nem lep meg, hogy ennyire pontosan tudod? – kérdezte vigyorogva James, melyre barátja oda se figyelt.
- Igen, alaposan utána jártál – mondta elismerően Hagrid, és tetszett neki, hogy olyanról beszélhetett, amiben igazán jártas. – De mára elég volt a kérdésekből. Vissza kell menetek a kastélyba, későre jár már. – Állt fel a vadőr a heverőről, és őt követték a többiek is. A szűkös előtérben a négy fiatal igyekezett a saját kabátját magára varázsolni és miután sikeresen maguk köré tekerték a sáljukat kissé kelletlenül léptek ki a fagyos éjszakába.
- Köszönjük a segítséget, Hagrid! – mondták egyszerre és hálálkodó pillantással tekintettek fel az óriásra.
- Ugyan, gyertek holnap is! Csinálok valami forró italt, mit szólnátok, ha kipróbálnám a sopophorous babot, vagy talán macskagyökérrel ízesítsem? – kérdezte lelkesen a vadőr, mire a többiek arcáról eltűnt a mosoly és segélykérően tekintettek egymásra. A furcsa nevű növények hallatán még a gyomruk is bukfencet vetett.
- Az az igazság Hagrid, hogy… hogy holnap lesz a bál. És a készülődés, meg ilyenek… nem lesz rá időnk – mondta zavartan Nina és próbált minden ésszerű okot felszínre hozni.
- Oh, hát nem baj, akkor majd legközelebb kipróbálom. Meg vár az titeket – felelte továbbra is felcsigázott lelkesedéssel a vadőr.
- Az nagyszerű lesz – mondta feszengve James és amint a kunyhó ajtaja nyekeregve bezárult arcáról eltűnt a mondvacsinált mosoly.
- Szóljatok, hogy legközelebb ne jöjjek le veletek – szólalt meg Nina, miután már elhagyták a viskó látóterét.
- Nem tudom eldönteni, hogy a bab, vagy a macskagyökér lehet a rosszabb. – Nézett meredten előre Sirius.
- Szerintem hamarosan úgy is megtudod – felelte mosolyogva Nina, majd mikor elértek a kastély kapujához, kioldotta a kabátja gombjait, és a sálát is meglazította. – Még fel kell mennem a könyvtárba, majd találkozunk a klubhelyiségben – mondta egy halvány mosoly közben, és a rövid köszönést követően már el is indult az ellenkező irányba.
- Rosszul érzem, vagy még mindig kerül minket? – kérdezte a barátaihoz fordulva Sirius.
- Rosszul érzed, nem minket kerül, hanem téged – válaszolta magabiztosan és teljesen egyértelműen Remus.
- Ezt, hogy érted? – Tette fel a kérdést James, de a másik fiú fejében is ez a gondolat ütött szöget.
- Ebbe lehet, hogy nem kellett volna bele mennem – mondta csüggedt hangon Remus, majd megállt egy csöndes folyóson.
- Most már mond végig. – Nézett rá Sirius a szokásos megnyerő tekintetével.
- Kicsit erőltesd meg az agyad – mondta Remus, és próbálta rávezetni barátját arra, ami számára annyira nyilvánvaló.
- Ha azt akarod mondani, hogy esetleg bejön a húgomnak, akkor jól gondold át.
- Miért? Nem jöhetek be a húgodnak? – kérdezett vissza Sirius kissé felháborodva.
- Ebbe inkább ne menjetek bele… - Próbálta csitítani a kedélyeket Remus.
- Miből gondolod, hogy bejön neki? – Fordult a sarokba szorított fiúhoz James, és számot kérően tekintet rá.
- Mert véletlenül tudom, hogy bejön neki! – válaszolta Remus megőrizve a nyugodtságát, és már meg sem próbálta leállítani az elszabadult szópárbajt.
- De te nem jöhetsz be neki – hadarta James, ezúttal Siriusnak szegezve a szavait.
- Már miért ne jöhetnék be?
- Mert te, te vagy. Ő pedig a húgom. – Érvelt nagy komolysággal James, és Remus megpróbált visszafojtani egy feltörő kacajt.
- Most kivételesen én maradtam le. Tudjátok egyáltalán, hogy miről beszélünk még? – kérdezte végül Remus, leküzdve a nevetési ingerét.
- Nem jöhetsz be neki! – Ismételte meg James nyomatékosabban.
- De bejöhetek neki, mert ő is bejön nekem! – szólta el magát Sirius, és pár másodpercnyi síri csönd után zavartan vakarta meg a fejét. – Ezt hangosan mondtam, ugye?
- Igen – mondta a rövid és tömör választ Remus és az arcára kúszó mosoly sehogy sem akart eltűnni.
- Tényleg? – kérdezte végül némileg megenyhült hangon James és kíváncsian tekintet barátjára.
- Merlinre, azt hiszem igen – mondta Sirius, majd egy laza mozdulattal vállat vont és folytatta az utat a klubhelyiség felé.
- Az előbb magabiztosabbnak tűntél – szólt utána James méregetően, majd a másik két tekergő is barátja nyomába szegődött.
- Mert ez egy felettébb bonyolult helyzet – válaszolta egy széles vigyor közben Sirius, majd a zsebébe temette a kezeit.
- Hát én szorítok neked haver… - mondta bíztatóan James, mire értetlenül pislogó szemek kereszttűzébe került.
- Akkor mire volt jó, az az előbbi felhajtás? – kérdezte kíváncsiskodva Remus.
- Amit akartam azt megtudtam – felelte egy hosszas nyújtózkodás közben James, majd amikor elérték a kövér dáma portréját, és elduruzsolták neki a jelszót, beléptek a Griffendél klubhelyiségébe.

Az este hátralevő része hamar elment, még úgy is, hogy a fokozott izgatottságban a diákok figyelmét nem volt mi hosszan lekösse. Helyette inkább átadták magukat az ünnep hevének és jóízű beszélgetések közepette tárgyalták ki a bál részleteit, a ruhák aprólékosságát és a kiszemelt személyek névsorát. Ebben a ritmusban telt el a másnap korai időszaka is. Se aludni, se enni nem tudtak az izgalom hevében és az estély közeledtével görcsösen próbáltak valami másra gondolni. Akik a szünetre haza utaznak szerencsésebb helyzetben voltak. A pakolási és csomagolási ceremónia alatt legalább a feladatra koncentráltak és nem az estén járt az eszük. A délután vége felé közeledve a nagy teremből eltűntek a hosszú asztalok sorai és helyüket a tánctér váltotta fel. A helyiség sarkában a nem rég felállított, több méter magas fenyőfa díszelgett, az üveggömbök és egyéb kiegészítők fényével fűszerezve. A karácsony hangulatát idéző motívumok csüngtek a falakon és a téli időt jelképező hófúvás sem maradhatott el, mely sűrű pelyhekben hullott alá a boltozatról. 

A bál kezdetével lassan érkeztek meg az első vendégek. A kisebb csoportokba tömörülő fiatalok lelkesen pihentették szemeiket a terem díszein és az elvarázsolt helyiségben úgy érezték életük legszebb estéje vár rájuk. A tekergők nem kapkodták el az érkezést. Együtt lépték át a nagy terem boltíves bejáratát és kiélvezve a rájuk vetülő tekintetek figyelmét haladtak egyre beljebb a diákok gyűrűjében. Az ilyenkor szokásos öltözetben, kissé feszengve húzódtak a terem oldalához, ahonnan mindent jól nyomon lehetet követni. Az ünnepi ruhájuk sokban hasonlított, de az apró, ám annál szembetűnőbb eltérések mégis egyedivé varázsolták a talárokat. Remus, egyszerű fekete ünnepi öltözetben jelent meg, melyet csak pár gomb díszített. A széles gallér eltakarta a vállát és a fehér inget mely a ruha alatt lapult. James sötét talárja is az egyszerűség pompájával vonzotta a szemeket. Hímzett ujjai és szegélyei könnyed eleganciával emelkedtek ki a fekete anyag egyhangúságából. A többiektől eltérően Sirius öltözékét mélyvörös gallér díszítette, mely megtörte a fekete anyag komorságát. Az aranyozott gombok pedig kecsesen húzták össze a talár két oldalát.
- Szóval, ha már Lilyt nem tudtad elhívni, legalább megpróbálkozhatnál a közelébe kerülni – szólalt meg Sirius egy méteres mosoly közben, miután kiélvezte barátja mormogását és epekedő pillantásait.
- Könnyű azt mondani, az a tuskó mindig a közelében van – felelte James csüggedt hangon, és szemeit egy pillanatra se vette le a lányról és a partneréről.
- Vajon hol csúszhatott hiba abba a tökéletesen kidolgozott tervedbe? – kérdezte ironikusan Remus, ám James ideges tekintetétől mely őt vette célba szótlanul fordult félre.
- Gúnyolódj csak, de a tervem tökéletes volt. Csak az a fafej gyorsabb volt – mondta végül karba font kezekkel James.
- Az a fafej az évfolyamtársunk, de te ne is foglalkozz vele, csak kérd fel őt táncolni. – Vont vállat kissé értetlenkedve Sirius.  – Amúgy még Anát sem láttam, remélem nem mondtál neki semmi rosszat. – Fordult gyanakvó tekintettel Remus felé.
- Kedves tőled, hogy így aggódsz értem, de veletek ellentétben én időben meghívtam a páromat – mondta csipkelődve Remus, és remélte, hogy ezzel a válasszal sikerül leállítani barátait a saját dolgairól.
- Talán tényleg lehettem volna kicsit aktívabb, de így legalább annyi csínos lánnyal táncolhatok, ahánnyal csak akarok – felelte elégedett mosollyal az arcán Sirius és tekintete azonnal felmérte a felhozatalt.
- Itt van! – mondta hirtelen Remus, és szemei azonnal észrevették Anát, amint belépett a terem kapuján. Sötét bíbor ruhája valami különös vadságot sugallt, melytől magabiztosabbnak és megközelíthetetlennek tűnt. A rövid, térd fölé érő buggyos szoknyát fekete gyöngyök díszítették és a vékony pántok között rózsamintás nyaklánc díszelgett. Remus lélegzete egy hosszú másodperc erejéig kihagyott, és csak barátai lökődésére tért észhez. Amint Ana közelebb lépett hozzájuk, Remus elmotyogott valami érthetetlen mondatot, melyben a csodálatát taglalta.
- Csak, hogy lefordítsam, azt akarta mondani, hogy csinos vagy – mondta James egy széles vigyor közben, majd hátba veregette barátját, hogy emberelje meg magát.
- Igen! Nagyon csinos – motyogta egyre zavartabban Remus, amit két barátja élénk érdeklődéssel figyelt.
- Köszönöm – mondta lelkes mosoly közben Ana. – Ti is nagyon fessül néztek ki!
- Na igen, ez volt a cél – felelte egy magabiztos mosoly közben James, majd arcára kíváncsiság húzódott, mikor észre vette a húgát egy ismeretlen alak oldalán. – Az meg kicsoda ott Ninával?
- Ő Thomas. Nagyon rendes alak, Mardekáros, de veletek közel egy idős – mondta egy halvány mosoly közben a lány és tekintete a párosra szegült. Az említett szépfiúhoz világos barna, rövid haj társult, melynek minden egyes tincse szögegyenesen simult az arcába és szigorú tökéletességgel volt belőve. A mélyen ülő zöld szemekhez egy hozzá passzoló, méregzöld színű talár dukált, melyekhez ezüstözött gombok és fodros ujjak tartoztak. Sirius tekintetében különös fény csillant, melybe bőven jutott féltékenység és valami lekezelő rosszindulat is. Bármennyire is igyekezett hibákat találni az alkalmi partneren, figyelme igen hamar másra irányult. Nehéz volt nem észrevennie Ninát, a tengerkék ruhában, melynek egyszerűsége és a megfoghatatlan incselkedő bája vonzotta a tekintetet. A pántnélküli kis estélyi hosszú, egyenes szabása mérnöki pontossággal illet a lányra, és megmutatta az igazi alakját. A fekete hajzuhatag hanyag eleganciával omlott a vállaira, és a kócos, rakoncátlan tincsek megzabolázatlanul kunkorodtak az arcába.
- Mardekáros mi? Egyáltalán mióta ismerik egymást? – kérdezte szemrehányó hangsúllyal a hangjában Sirius, melytől Ana arcára sejtelmes mosoly húzódott.
- Csak nem féltékeny vagy? – kérdezte puhatolózva.
- Féltékeny, én? Ugyan, hová gondolsz – felelte Sirius némi felháborodással a hangjában, miközben szemei meredten tekintettetek előre.
- Akkor jó, mivel csak ma találkoztak először, nem volt könnyű rábeszélni őket! – mondta Ana ártatlan kuncogás közepette és szeme sarkából a fiúra tekintett.
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre. Inkább hozok inni valamit – felelte Sirius némi idegességgel, mely jól érzékelhető volt a hangjában. Öles léptekkel indult meg az asztalok felé, melyen a számtalan különböző frissítő sorakozott.
- Ez most mire volt jó? Ha segíteni akarsz nekik, miért mutattad be Ninát annak a fazonnak? – kérdezte értetlenül Remus, és ezúttal nem bírt rájönni a logika értelmére.
- Ne keress rá egyértelmű választ! Az ilyenkor nem jó megoldás. Felkeltettem Sirius figyelmét és ezzel beindult a kerítő hadművelet – felelte lelkesen Ana, mire a két tekergő sokat mondó pillantással tekintet egymásra.
- Merlinre, a női praktikák kegyetlenek… - mondta James kikerekedett szemekkel, mellyel barátja is egyet értett. – Inkább megkeresem Lilyt, hátha nem csüngenek rajta.
- Mi pedig menjünk és táncoljunk! – Ana élénk buzgósággal fordult Remus felé, aki kissé feszengve, de fejet hajtott a kérés előtt. Kezük gyengéden ért össze, miközben a tánctérre sétáltak és elvegyülve forogtak be a többiek közé. A pillanatnyi zavartság hamar lehullott Remusról és megnyugodva konstatálta, hogy nem felejtette el a páros táncok lépéseit. A dallam minden szólama magával ragadó volt, így a külvilágot igen hamar sikerült kirekeszteni. Minden másodperc örökkévalóságnak tűnt, ám amikor felocsúdik, az ember a pillanat gyönyöréből ráeszmél, hogy csak percek teltek még el. Ana szótlanul tekintet fel Remusra, és a tánc hevétől kipirulva, szapora lélegzettel meredt partnere csillogó szemeibe.
- Nem vagy szomjas? – kérdezte egyre halkuló hangon Remus.
- De igen – válaszolta egy visszafogott mosoly közben, és engedte, hogy Remus levezesse a tánctérről. Némi manővererezés árán sikeresen átvergődtek a párok gyűrűjén, hogy egyenest az asztalok sorai között fújják ki magukat és új erőt gyűjtsenek.

Eközben Sirius magabiztosságot és elhatározást gyűjtött egy pohár lélekerősítő kíséretében. Miután a talpas üvegpohár tartalma elfogyott, határozott mozdulattal indult el a kiszemelt lány felé. Céltudatosan lépdelt és semmi nem volt, ami elterelhetné figyelmét. A frissen megfogalmazott gondolatok még élénken éltek a fejében, amikor a fal mellett álldogáló lány mellé ért.
- Beszélnem kell veled – mondta magabiztosan Sirius, és a határozott tekintet belefúródott a rá szegeződő kék szemek íriszébe. Nina egy röpke másodperc alatt zavarba jött és érezte amint arcára kiül a pipacsvörös szín. A csontjáig ható tekintet hirtelen rázta ki a kellemes, nyugodt légkörből, és taszította egy felkavaró, izgatott állapotba.
- Oké – motyogta feszengve, miközben megigazított egy kusza és zavaró hajtincset. – Gondolom, nem a közös házi feladatról szeretnél diskurálni?
- Nem egészen. Annál egy kicsit izgalmasabb és személyesebb dologról lenne szó – mondta egy széles mosoly közben Sirius, melytől Nina csüggedten felsóhajtott.
- Az a pletykás Ana…
- Na igen… meglehetősen fondorlatos – motyogta Sirius egy sejtelmes mosoly közben.
- Én is szeretnék mondani valamit!
- Rendben… kezd te – mondta Sirius, és tekintetében komoly érdeklődés és kíváncsiság csillant.
- Legyünk barátok!
- Barátok vagyunk – mondta kissé értetlenül Sirius és tekintete megállás nélkül figyelte a lány minden mozdulatát.
- Úgy értem csak barátok… nem tudom igazából Ana, vagy a többiek mennyit kotyogtak el, már azt se tudom, hogy én mit akarok – felelte zaklatottan Nina és szemei elhomályosodtak, ahogy félre vonta a pillantását.
- Kezdhettem volna én…
- Sajnálom, de ez… biztonságosabb mindkettőnknek és neked is könnyebb így.
- Szerinted elfogadok egy ilyen választ? – kérdezte hitetlenkedve Sirius. Hangja hátborzongatóan nyugodt és kimért volt, azonban arcára elszánt, és harcias mosoly húzódott. Egészen úgy festett, mint aki élete legfontosabb feladata előtt áll és a meghátrálást még csak látásból sem ismeri.
- Nem tudom, ez majd idővel elválik – mondta egy hasonlóan magabiztos mosoly közben Nina, majd egy rövid mélázást követően elsétált a fiú mellett.
- Még is mit mondtál neki? – jelent meg James alakja Sirius mögött, miután húga elbotorkált alkalmi partneréig.
- Megőrülök tőle! És tőled is! – mondta Sirius kicsit hangosabban a kelleténél, de az elszánt mosoly még mindig az arcán virított.
 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés