„Most jöttem rá, mennyire szeretem. Most jöttem rá, ez nem puszta szerelem, ez több annál. De vajon ő is így érez irántam? Vajon ő is így szeret? Vagy egyszerűen jól érzi magát velem? Miért kell ilyen bonyolultnak lennie mindennek? Miért nem lehet tudni, mit éreznek egymás iránt az emberek? Olyan sok kérdés, és olyan sok válasz. Ha jobban belegondolok, egész életünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ. Minden nap megtaláljuk egyikre a választ, ugyanakkor felvetődik egy újabb. Soha véget nem érő körfolyamat ez. A kérdések soha nem fogynak el, a válaszok pedig nehezen találhatóak meg. És ha meg is találjuk, az nem garancia, hogy az életünk jobb lesz, sőt... Lehet, hogy még jobban fog kínozni a válasz, mint a kérdés. Nem is baj, hogy nem tudjuk, hisz akkor nem lenne izgalom az életünkben.”

A napok gyorsan peregtek a fagyos téli időszakban. A reggel dermesztő hidegében az ablakok üvegére kristályos zúzmara nőtte rá magát, fehérbe vonva ezzel az iskola tornyait. A vastag hótakaróba öltözött tájat, csak a tó felett tündöklő jégpáncél csillogása törte meg. A szél hűvös fuvallata táncba hívta a hópihéket, melyek a félhomályban akár a szellemek keringője csábította a tekintetteket. A napokból lassan hetek lettek, és az év utolsó napjaihoz közeledve a diákok arcán izgatottság tükröződött, amit gyakran váltott fel a remény, hogy nem sokára kiélvezhetik a jól megérdemelt szünetet. A nagyterem még a szokásosnál is elvarázsoltabb volt, a szó minden értelmében. A mennyezetről sűrű pelyhekben hullott a hó, melyek a talajt ugyan nem érték el, de a tél szépségét sikerült közelebb csempészni a fiatalok szívéhez. Bár a teremben kellemes meleg ülte meg a levegőt, akadtak olyanok, akiknek már a különös hóesés látszatától is a hideg futkosott a hátán.

Hasonlóképpen vélekedett erről Nina is, aki, ha teheti még a füllesztő, nyári éjszakákon is paplannal takarózik. Barátnője társaságában osztozott a Griffendél hosszú asztalán, és próbálta megfejteni mi járhat padtársa fejében. Amíg saját gondolatait sikerül lefoglalnia addig sem jár az esze más haszontalan, vagy éppen nyomasztó képzelgéseken. Terve, miszerint, elkerüli a három tekergőt, és legfőképpen Siriust, csúfos kudarcba fulladt. Az iskola, a közös klubház és a bátyja jelenléte igen csak megnehezítette az alaposan kigondolt elméletet, nem is beszélve a közös házi feladatról, melynek értékelése igen csak közeleg. A hosszúra nyújtott gondolatmenetből Ana hangos sóhajtása térítette észhez és a pillanatnyi mélázást követően, fáradt tekintetét a nyomasztó légkört árasztó lányra emelte.
- Elmondod végre mitől vagy ilyen letargikus állapotban, vagy ezt is fejtsem meg én? – kérdezte végül Nina, megunva a csöndes várakozást.
- Nem is vagyok két lábon járó élőhallott! – mondta végül Ana, kissé felháborodott hangnemben, melytől Nina arcára széles mosoly és kíváncsiság húzódott.
- Ilyet nem is mondtam.
- Oh, tényleg nem. Kezdem azt hinni, hogy elment az eszem és olyan vagyok, mint egy…
- Mint egy élőhallott? – vágott közbe Nina, mire barátnője szemei résnyire szűkültek.
- Ezt viszont már te mondtad!
- Igen, te pedig rátérhetnél a lényegre! – mondta sürgetően Nina, mire Ana halkan felsóhajtott.
- De azt hiszem, csak én dramatizálom túl a dolgokat. – Tekintet félre Ana, ám padtársa türelmetlenül csillogó szemeitől nem tudott menekülni. – Az egyik, hogy azt hiszem, Remus kerül engem.
- Oh… hát ebben végül is a segítségedre lehetek. – Vonta meg a vállát Nina, mire a szürke felhőkbe burkolózott lány egy csapásra jobb kedvre derült.
- Tényleg? Segítenél nekem?
- Igen, megpróbálok beszélni vele… vagy Jameszel – mondta kissé bizonytalanul Nina és zavartan kezdte el figyelni a szállingózó álhópelyheket. – Na, mi nyomja még a kis lelkedet? Ha már így belejöttem, talán azzal is boldogulok.
- Az jó lenne, de ez már nem a te súlycsoportod. Igazából ez csak egy megérzés. Vagy inkább egy gyanú. – Ana arca hirtelen komorabb lett és az aggodalom jelei jelentek meg rajta.
- Miről van szó? – kérdezett vissza értetlenül Nina.
- Az egyik szobatársam az egyik napról a másikra eltűnt – válaszolta kissé halkabban Ana, és látszott rajta, hogy alaposan kivesézte magában a lehetőségeket és magyarázatokat.
- Hogy érted azt, hogy eltűnt? Az emberek nem szoktak csak úgy eltűnni, főleg nem a Roxfortból.
- Hát épp ez az! Az igazgató és a házvezetőnk is azt mondta, hogy sürgősen haza kellett utaznia, mert gondok vannak otthon – mondta zaklatottan Ana, de barátnője még nem értette, hogy mi az, ami ennyire zavarhatja őt.
- Ha haza ment… akkor nem értem mi a problémád – válaszolta Nina egyre értetlenebbül és próbált nem lemaradni barátnője következtetései között.
- Az, hogy nem ment haza!
- Az előbb azt mondtad, hogy haza ment!?
- Nem! Hanem azt mondták, hogy haza ment! – Javította ki Ana az előbbi feltételezést.
- Most mi van? Teljesen belekavarodtam! – mondta Nina és végképp feladta a reményt, hogy megértse a kusza gondolatokat.
- Azért mert összezavarsz!
- Csak a lényeget mond! – szólt barátnőjére Nina.
- A lényeg az, hogy nem mehetett haza! A családja a Csendes óceánon nyaral és tegnap előtt jött tőlük egy levél, hogy mennyire nagyon jól érzik magukat!
- Itt közbe szólnék, hogy ott én is jól érezném magam! – hadarta Nina egy széles mosoly közben, ám Ana ezúttal nem díjazta a szellemes megjegyzést.
- Igen, de ez most nem fontos. Ami viszont igen, hogy sehogy se mehetett haza a családjához. Tehát valamit eltitkolnak.
- Ez azért elég erős vád – felelte eltűnődve Nina, majd rövid időn belül felcsillantak a szemei és lelkes mosollyal tekintet Anára. – Remus a te embered, megyek és szólok is neki!
- Tudod, mindkettőnk érdekében elfogadom a tényt, hogy nem rásózni akarod ezt a problémát – mondta nevetve Ana, mire barátnője arcán ártatlan mosoly suhant át.
- Távol álljon tőlem, hogy ilyet tegyek – válaszolta Nina, majd lassan kihúzta magát és miután körbe pillantott a helyiségben felállt az asztaltól.
- Jah, és üdvözlöm Sirust! – szólt még utána Ana, arcán széles mosollyal.
- Oké, majd ad át neki te. – Fordult még vissza az ajtóból Nina és a tudat, hogy ismét eszébe jutatták azt a személyt, akire a legkevésbé szeretne gondolni szinte minden mást elfeledtetett vele.

Szerencséjére nem sok ideje volt, hogy a gondolataiba mélyedve újra és újra eljátszhasson minden egyes lehetőséget, amit csak el tudott képzelni a jövőre nézve. A folyosó teljesen kihalt volt és az elmerült töprengésben meglepetésként érte a vállaira nehezedő kéz súlya.
- Hova ilyen sietősen? – kérdezte James a tőle már jól ismert mosolyával.
- Neked szokásod mások háta mögé osonni, vagy erre csak én vagyok a célpont? – kérdezte Nina, miután arcáról elűzte a pillanatnyi ijedtséget.
- Kell, hogy válaszoljak?
- Nem. Amúgy pedig Remust keresem, bár te is jó leszel! – kapott észhez Nina, majd bátyja felé fordult. - Átadnál neki egy üzenetet? – kérdezte a legbájosabb hangján.
- Az attól függ. Megérné az nekem? – kérdezett vissza alkudozva James.
- Remusnak mindenféleképpen!
- Érzem, hogy ezt még meg fogom bánni – sóhajtotta James, miközben egy hanyag mozdulattal a zsebe mélyére helyezte kezeit.  – Mellesleg mostanában keveset látunk téged. Remus hiányolja, hogy nincs, aki az ő pártját fogja, Sirius pedig szörnyen érzi magát és nagyon sajnálja. – James monoton hangja nem volt éppen meggyőző és ezt Nina sem vonakodott bátyja tudatára hozni.
- Mit fizették érte, hogy ezt mond?
- Még a feltételezés is sértő! – mondta színpadias hangon James, majd egy halk sóhaj után elmosolyodott. – Sajnáljuk, ha aznap este megbántottunk és mindannyian szörnyen érezzük magunkat. – Hadarta el egy szuszra, mitől Nina arcára meglepett mosoly húzódott.
- Ohh, bevallom, hogy ettől sokkal jobban érzem magam – felelte vidám hangon Nina, majd pár pillanattal később elmélyedve tekintetett fel bátyára. – De bűntudatom lett attól, hogy a fájdalmatok örömöt okozz!
- Hogy mi? – kérdezett vissza értetlenkedve James, mire testvére elmosolyodott.
- Nem lényeges. Viszont az üzenetem az. Mond meg Remusnak, hogy, ha komolyan szeretne valamit Anától akkor tegyen érte és találkozzon vele.
- Miért nem ő keresi meg Remust? – kérdezte kíváncsiskodva James, mire Nina csak vállat vont.
- Azt hiszem kicsit megviselte a szobatársa eltűnése.
- Ki tűnt el? – Kapott a témán egyből James és izgatott szemeit húgára szegezte.
- Tudod, nálam ilyenkor megszólal egy belső hang, hogy hallgassak, mielőtt újabb galibát okozol… okoztok.
- Jól van, utána járok ennek a te segítséged nélkül is – mondta egy ádáz és mindenre felkészült mosoly közben James.
- Felőlem, csak az üzenetet ne felejtsd el átadni.
- Jó-jó, persze!
- Jah igen, mielőtt még elfelejtem. A házi feladatot, mely Manson professzornak kell jövő hétre, oda adtam az egyik haverodnak. Ne felejtsd el lemásolni – mondta Nina, egyre szélesebb mosoly közben.
- Ezt az előtt is mondhattad volna, mielőtt még bocsánatot kérek – felelte némileg feldúltan James, de a szája sarkában bujkáló mosoly elárulta valódi érzéseit.
- Mondhattam volna, de akkor csak te jársz jól.
- Ez egy aljas húzás volt. Büszke vagyok rád – mondta elismerően James, és miközben kihúzta magát összekócolta húga lazán felfogott haját. Nina apróra összehúzta magát a játékos támadás közben, majd mikor bátyja sietős hangját hallotta rosszalló pillantással egyenesedett ki. Szem forgatva tekintet James után, aki gyors léptekkel libbent át a portrélyukon, majd olvadt bele a Griffendél színeibe.

A tekergők szobájában meglehetős csönd honolt ahhoz képest, hogy a csapat nagyobbik fele a helyiségben tartózkodott. Ki-ki a saját elfoglaltsága szerint heverészet az ágyon, vagy a fiókok mélyére tekintve kutatta át a szekrényt. Gondolataik mind másutt jártak egészen addig, míg a faajtó hangos nyekergéssel adta jelét annak, hogy a harmadik tekergő is megérkezett. Amint belépett a szobába két pár szempár vetült rá, mint akiket megzavartak valami nagyon fontos dologban.
- Hol voltál eddig? Azt mondtad csak a klubhelyiségbe mész le – tette fel a kérdést Remus, miközben a fiókokat visszatolta a helyére.
- Igen, úgy volt. De összefutottam Ninával. – James oda se figyelt a többiekre miközben beszélt, így Sirius hirtelen felélénkülő érdeklődését se vette észre.
- És mit beszéltetek? Mondott valamit? – kérdezte kíváncsian Sirius, mikor már barátja is befejezte a pakolászást és helyet foglalt az ágyon.
- Igen, Remusnak üzen valamit… mindjárt eszembe is jut, hogy mit – mondta a gondolataiba mélyedve James, mire a másik két fiú értetlenül tekintet rá.
- Nekem?
- Remusnak?
- Talán héberül beszéltem? – kérdezte kissé frusztrált hangon és gyanakvó tekintettel sandított Siriusra, majd miután sikerült magában felidéznie az üzenetet, figyelme Remusra irányult. – Azt mondta, hogy Ana hiányol téged és jól jönne neki egy kis vigasz. – Bökte ki végül, lefordítva a saját nyelvére az információt.
- Vigasz? Valami baj van? Mi történt? – Sürgette barátja válaszát Remus, miközben közelebb ült a két fiúhoz.
- Valami olyasmit mondott Nina, hogy egy Mardekáros eltűnt, aki közel állt hozzá – mondta James, miközben igyekezett minden szóra visszaemlékezni. 
- Eltűnt? Innen a Roxfortból? – Sirius hitetlenkedő kérdése a többiekben is felmerült, de mivel több információt nem tudtak az eseményről továbbléptek a beszélgetésben.
- Engem most azt érdekelne inkább, hogy te mikor is beszéltél utoljára Anával? – kérdezte kíváncsiskodva James barátjától, aki zavartan állt fel a többiektől.
- Hát… mióta elhívtam a bálba nem nagyon beszéltünk – vallotta be végül Remus, és zavart tekintetét a plafonra emelte.
- Ez ám a teljesítmény. Az már biztos, hogy megunni nem fog! – Korholta le barátját James, mire az említett idegesen ült vissza az ágyra.
- Azt én is tudom! – mondta idegesen Remus, miközben mélyen magába szívta a levegőt, kitisztítva ezzel a tudatát. – Én csak óvatos akarok lenni.
- Óvatos? Már megint túlreagálod a dolgot és teljesen feleslegesen aggódsz! – szólt közbe Sirius, megállítva barátja fejvesztett gondolatmenetét.
- Nem tudom, mit kellene tennem – felelte kissé elgyötört hangon Remus.
- Ne gondolkodj ezeken ennyit. Már most előrébb tartasz, mint Sirius vagy én – mondta lelombozódva James és szavait megtoldotta még egy sóhajjal is.
- Még mindig nem hívtad meg Lilyt? – kérdezte vigyorogva Sirius.
- Még nem, de van egy tervem! – James szavai magabiztosságról árulkodtak és arcán tettre kész mosoly bujkált, mely csak az alkalomra várt.
- Folytasd! – Sürgette barátját Sirius, aki türelmetlenül várta, hogy barátja milyen haditervet állított fel a kiszemelt lány megszólításához.
- Árnyékként fogom követni minden mozdulatát…
- Folytasd!
- Kivárom, hogy mikor marad teljesen egyedül!
- Folytasd! – mondogatta Sirius, és James minden szavára külön oda figyelt.
- És akkor elhívom, hogy jöjjön velem a bálba!
- Folytasd!
- Nem, ennyi lenne a tervem. – Vont vállat James, jelezve, hogy az ő részéről kifújt.
- Akkor hagyd abba – mondta megrökönyödve Sirius és hátát az ágy támlájának támasztotta.
- Te komolyan ezen gondolkodtál ennyi ideig? Az elején azt hittem valami horror film jelenetét akarod felvezetni - mondta Remus hangot adva nem tetszésének és a terv hátul ütőinek.
- Értem, szóval szerinted béreljek fel valakit, aki megijeszti, én meg majd ott termek és megmentem? – kérdezte gondolataiba mélyedve James. Minden képességével azon volt, hogy a lehető legjobban tudjon Lily elé állni.
- Szerinted kínaiul beszéltem az előbb? – kérdezte minden erejét összeszedve Remus, miközben a másik fiúhoz fordult.
- Ha csak ez nem egy vizsgakérdés lesz, akkor ne fárassz ezzel és hagyjuk Jamesre a horrorisztikus randi kérés kidolgozását – mondta vigyorogva Sirius, miközben hátba paskolta a gondolataiba süllyedt barátját.
- Nem is tanulunk kínaiul! Hogy lehetne ez vizsgakérdés? – kérdezte idegesen Remus, majd meg sem várva a választ nagy lendülettel tolta fel magát az ágyról, hogy megkeresse a táskáját.
- Hová akarsz már megint menni? – kérdezte James, amint magához tért az elmélkedésből.
- A könyvtárba!
- Megint? Nincs is ennyi házi, mint amennyi órát te ott töltesz. – Állt fel az ágyról Sirius és értetlenül követte barátját a szobában, segítve a táska felkutatásában.
- Van egy kis dolgom még – hadarta Remus, majd mikor szemei kiszúrták a kopott táska fakó mintáját, nagy lendülettel emelte a vállára, melynek következtében számos könyv hullott vissza a földre.
- Ez még mindig nálad van? – kérdezte James, miközben lehajolt a már nem először látott könyvért. A fekete, bőrkötésű kötet a gerincére esett és a lapok gyűrötten feküdtek egymáson. Sarkaik visszahajolva nyúltak a legkülönbözőbb irányba és az állapotából tisztán lehetett következtetni, hogy gyakran forgatták a könyvet.
- Igen, de még nem sikerült befejeznem – válaszolta zaklatottan Remus, és egy heves mozdulattal kikapta barátja kezéből a könyvet. A hirtelen reakció meglepte a másik két fiút, akik sejtelmes pillantással néztek össze.
- Általában pár nap alatt kiolvasol egy könyvet. – Értetlenkedett Sirius, miközben feltűnésmentesen elállta a szoba ajtaját.
- Ez… nem egy könnyű olvasmány – mondta végül fáradt hangon Remus, majd nem látva esélyt a gyors szabadulásra visszadobta magát az ágyra.
- Mi ez a könyv? Már többször láttunk a tiltott részlegben keresgélni. Ez a mi szokásunk. Mármint a tilosban járás, nem az olvasás – mondta kissé zavartan James és megpróbált szavainak komoly jelentést sugallni.
- Még én se tudom igazán… de abban biztos vagyok, hogy nem véletlenül került hozzám.
- Ezt, hogy érted? – kérdezte feszülten Sirius és hirtelen rossz érzés járta át.
- Én először az hittem, hogy ebben a könyvben varázsigék lesznek – mondta elmélkedve Remus és a balsejtelmes érzés átjárta a hangját.
- De nem? – ült le barátja mellé James, majd kivéve kezéből a könyvet gyorsan átpörgette annak a lapjait.
- Nem… illetve nem tudom. Arra gyanakodtam, hogy talán valamilyen gyógyír lehet a varázslények által okozott betegségekre…
- A vérfarkasságnak nincs ellenszere – mondta ki Sirius kissé erősen megfogalmazva, a Remus szavai alatt rejtőző gondolatot.
- Igen, tudom. Illetve így tudja a varázslóvilág.
- Akkor most mit is tartok a kezemben? – kérdezte továbbra is értetlenül James.
- Még nem tudom biztosra. Tele van információval a varázslényekről, és az elixírekről meg varázsigékről, amiket ezek ellen fel lehet használni.
- Varázslényekről? Pont most? – nézett barátjára James. Lassan felfogta, hogy mit is rejt a könyv és nem tellett sok időbe, hogy összerakja a hiányos szállakat.
- Igen. Engem is ez zavar. A megduplázott varázslények óra, az a kobold Roxmortsban és azok a rejtélyes alakok a Tiltott rengetegben.
- Mondtam, hogy csak árnyakat láttam. Lehetet az bármi – szólt közbe James, mielőtt még téves következtetésre jutnának.
- Igen, és a legbiztosabb, hogy valamilyen lényt láttál – válaszolta egyre magabiztosabban Remus. Régóta elemezte a könyvnek a lapjait és régóta próbált rájönni az írás rejtélyére, de most, hogy végre kimondhatja az összegyűjtött információkat valahogyan tisztában áll előtte a megoldás.
- Valami kihagytatok – szólt közbe komor hangos Sirius, miután magához tért az elmélkedésből.
- Mit? – kérdezték egyszerre.
- Az eltűnt diákokat. Te mondtad, hogy az a mardekáros felszívódott, előtte pedig egy Hollóhátasnak kellett sürgősen haza mennie.
- Egyiket se én mondtam, hanem Nina, de az tény, hogy nagyon ide vág – felelte visszaemlékezve James, majd a hirtelen leülepedett csöndben alaposan megemésztették a hallottakat. Próbáltak helyre tenni minden apró részletet és feleleveníteni a múltban történteket, hátha elkerülte valami a figyelmüket. – Mi folyik itt? – tette fel végül a kérdést James, melyre mindannyian kíváncsiak voltak.
- Azt hiszem, a válasz egy részét a könyvben találjuk. – Mutatott Remus a fekete kötetre, melyet már annyira jól ismert, és még se sikerült még megfejtenie.
- A másik részét pedig talán az erdőben – mondta elgondolkodva Sirius és sötét szemeit az ablak mögött rejtőző éjfekete világra emelte.
- Akkor már csak egy dolgunk van! – szólt közbe lelkesen James.
- Mégpedig? – kérdezett vissza Remus.
- Megtudni, hogy mi folyik itt és meg őrjíteni a kedves Manson professzort!

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés