„Nem első látásra szerettem bele, mint utólag mondani szokták. Nem, ebben nem hiszek, inkább abban hiszek, hogy az ember ösztönösen megragadja a kedvező konstelláció adta lehetőségeket. Az ember egy ideig megjátssza, hogy zavarban van, hogy szerelmes, hogy varázslat rabja lett, mígnem észrevétlenül belesodródik, és nem tud többé már szabadulni a szerepétől, sőt nem is akar, mert igazán szerelmes lett.”

A reggel megkésve köszöntött a Roxfort birtokra, mintha az idő is tisztában lenne az este eseményeivel. A délelőtti órákat meghazudtolva, sötét felhők takarták az eget és a nyirkos idő a puha ágyba marasztalta a diákokat. Az ablaküvegekre átláthatatlan pára csapódót, míg odakint zimankós idő honolt. Az előző este eseményi még élénken éltek az emlékezetekben. Volt, akinek az édes álom, megmaradt szépséges ábrándnak és a puszta valóság csak kegyetlen káprázatnak tűnt. Ellenben akadtak kiknek vágyálma teljesült, vagy kiteljesülésük jó úton haladt.
Míg a reggeli ébredés lépései problémába ütköztek, melynek nyilvánvaló oka a kési virrasztás, a tánc és a rohamosan duzzadó, emlékezetes események tetemes súlyának tudható be, addig délutánra mindenkinek sikerült összekapnia magát annyira, hogy az alap emberi funkciókat beindítsák. A téli szünetre haza költöző diákok a csomagjaikat ellenőrizték és próbáltak minden holmira visszaemlékezni, mely a fárasztó nap után nem volt egyszerű feladat. A fiákerek már indulásra készen várakoztak a vastag hóban, hogy a diákokat a vasútállomásra vihessék, még a mozdony indulása előtt. A tanulók egyesével szállingóztak ki a kastély falai közül és sietős léptekkel szelték a havat, nehogy lekéssék a haza vezető utat. Így volt ezzel Ana is, aki a csomagjaival bajlódott. Az utazóláda kerekei hangos kattogással csapódtak újra meg újra a kikövezett úthoz, ám a hóban egy szempillantás alatt elsüllyedt. Ahogy a csomag megfeneklett a havon, Anát is visszarántotta a lendület. Minden erejét megfeszítve próbálta megemelni a ládát, mely az erőlködéstől még jobban belesüppedt a hóba.
- Várj, had segítsek – mondta egy halvány mosoly közben Nina, mikor már megunta barátnője ügyetlenkedését. Megigazította magán a kabátját, majd egy jó fogást keresve a láda fülén, egyszerre lendültek neki a csomag kiemelésének. A poggyász sikeresen kiszabadult a hó fogságából és némi erőfeszítés árán, de tovább tudtak haladni a fiákerek felé.
- Köszi, még mindig olyan fáradt vagyok. A szobatársaim bezzeg már reggel óta kukorékoltak – ásította Ana és hangjában tisztán lehetett érezni a fáradtságot.
- A vonaton lesz még alkalmad pihenni. Meg aztán otthon is.
- Arra ne vegyél mérget. Nálunk mindig zajlik az élet, ráadásul mindig hangosan – felelte egy kimerült mosolyfélség közben Ana. – Amúgy pedig, remélem, hogy a távollétemben nem csinálsz több őrülten nagy ostobaságot!
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Nina és gondolataiba egy szempillantás alatt kételyek és fojtogató kérdések gyülemlettek fel. Tekintetét zavartan emelte a távolba, mintha valami rendkívül érdekes dolog kezdene kibontakozni, melyet csak ő láthat.
- Hiába nézel így. Te is tudod, hogy hiba volt, amit csináltál…
- Nem, pontosan ez az én nagy bajom. Már fogalmam sincs, hogy hányadán állunk, vagy, hogy én hányadán állok – felelte csüggedten és némi idegességgel Nina.
- Akkor adott a feladatod! Mire visszajövök, térj végre észhez!
- Mert azt egy varázsigével el lehet intézni?!
- Ez nem is rossz ötlet, nézelődj a könyvtárban! – mondta nevetve Ana, mire barátnője dühös pillantással tekintet fel. Amint elérték az alkalmi járművet, nagy lendülettel hajította fel barátnője csomagját a kocsira, majd karba font kezekkel, arcán rosszalló, sötét szikrákat szóró szemekkel tekintet Anára. – Jól van, csak vicc volt. Kellemes karácsonyt, és üdvözlöm a többieket is! – mondta még egy barátságos mosoly kíséretében Ana, majd sietve felszállt a fiákerre.
- Neked is békés ünnepeket! – kiáltott még utána Nina, majd mikor a kocsi lassú mozdulattal nekilódult, még búcsúzóul két kezével integetet neki a távolba.

A téli időjárás nem csak hóval és fagyos széllel dicsekedhetett. A kinti tájra pár perc leforgása alatt beköszöntött a szürkület és, ha az égboltot nem vastag felhő réteg takarja még a csillagok fényét is észre lehetett venni. Nina a komor időt megelégelve haladt a kastély kapuja felé, lassan lépdelve a ropogó hóban. Tekintete elcsigázva meredt a távolba és lomha pillantással szemlélte a láthatárt. A nyugodt tájkép mozdulatlanságát, hirtelen törte meg három sötétbe burkolózott alak árnyéka. Nina, bár nem látta az arcukat, rögtön felismerte a tilosban járó trió tagjait. Próbált nem tudomást venni a kihágásról és a tényről, hogy egyenest a Tiltott rengeteg fái felé haladnak, de esze, vagy szíve mást súgott. Az elmúlt napokban nem volt tisztában saját érzéseivel és a káosz, mely a fejében uralkodott össze zavarta ítélőképességét. Hangos sóhaj kíséretében fordult meg, melyben benne volt minden felgyülemlett fáradtság és vádaskodás. Nem tudta, hogy az eszére, vagy a szívére hallgasson, de már azt se tudta mikor melyik suttogását hallja. Amint haladt az erdő sötéten elterülő fái felé egyre biztosabban érezte, hogy nem kellene itt lenni, de a kíváncsiság és egy erősen unszoló érzés tovább hajtotta. Már hallotta a három jó barát halkan duruzsoló beszélgetését, mikor a fák tövében utol érte őket. Óvatosan lépdelt a hátuk mögé, és az erdő félelmet keltő árnyaitól feszélyezve, remegő hanggal szólalt meg.
- Már megint mit keresünk az erdőben? – kérdezte viszolyogva Nina, mire a három fiú ijedten fordult hátra.
- Te meg mit keresel itt? – kérdezte dühösen James, miután sikerült összeszednie magát a pillanatnyi révületből. – Inkább ne is válaszolj! Semmi keresni valód itt, menj vissza a kastélyba!
- Mert nektek aztán itt a helyetek! – felelte indulatosan Nina, és egy szempillantás alatt elűzte az erdő által keltett aggályait.
- Semmi közöd hozzá! – Hárította egyre idegesebben James.
- A saját érdekedben, biztonságosabb lenne, ha visszamennél a klubhelyiségbe – szólt közbe Remus, remélve, hogy sikerül véget vetni a két testvér egyre hangosabb szóváltásának.
- Nélkületek nem megyek sehova!
- Az én részemről semmi akadálya, hogy velünk jöjjön. – Szögezte le Sirius, miközben megvonta a vállait. – Ha esetleg nagyon félnél még a kezemet is megfoghatod – mondta egy széles vigyor közben és szemeit a lányra szegezte.
- Nem tartom ezt jó ötletnek – felelte Remus, hangot adva nem tetszésének.
- Csak a kezét fognám!
- Álmodozz csak! – szólt közbe felemelt hangon Nina.
- Én nem arról beszéltem! – mondta némi idegességgel Remus és arcára elgyötört grimasz húzódott.
- Jól van, ezzel már csak az időt húzzuk… - felelte csüggedten James, de még mielőtt folytathatta volna gondolatmenetét furcsa hangok és zörejek szűrődtek ki az alacsony lombozat és bokrok takarásából.
- Mi volt ez? – kérdezte kíváncsisággal és egy jó nagy adag ijedtséggel a hangjában Nina.
- Mindenáron velünk akartál jönni, akkor hát menjünk. De ne kérdezz semmit! – felelte egyre halkabban James és szavainak egyes része beleveszett a süvítő szél morajába. Egy darabig még füleltek a fák koronája alatt, de nem hallottak újabb neszt sehonnan. Óvatos léptekkel indultak el abba az irányba ahonnan a furcsa és ismeretlen zaj jött. A hó alatt megbújó nagyobb faágak és a méretes szikladarabok megnehezítették az útjukat, ám minél beljebb haladtak a rengetegben annál inkább visszasírták a térdig érő havat. Amint a fák lombjai egybeolvadtak a fejük fölött, a téli fehérség is megszűnt, és csak a fagyos levegő adta jelét a decemberi évszaknak. A vastag hótakaró eltűnt a lábuk alól és helyét felváltotta a megdermedt avarréteg, melynek felszínét vékony, de annál csúszósabb jégpáncél takarta. Az eddig is nehézkes előrejutás, még inkább lelassult és figyelmük minden lépésnél a talajt vizsgálta.
- Még mindig nem akarjátok elmondani, hogy mi a fenéért kóválygunk mi itt? – kérdezte némi felgyülemlett idegességgel Nina, miközben próbált a többiek közelében maradni.
- Nem igazán, bár ha jobban meggondolom… akkor sem! – felelte frusztráltan James, és az órák óta tartó kutyagolástól kezdte elveszíteni a türelmét és a lelkesedését.
- Talán jobb lenne, ha mára visszavonulót fújnánk. Mind fáradtak vagyunk, és nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én fázom is – szólt közbe Remus mielőtt egy újabb szópárbaj durvulna el a két testvér között.
- Maradjatok csöndben! – mondta szinte suttogva Sirius, mikor észrevette, hogy nincsenek egyedül az erdőben. Amint a többiek felfigyeltek a balsejtelmű szempárra, a torkukra forrt a szó és kíváncsian tekintetek abba az irányba amelyre Sirius meredt. Nem volt sok idejük a bámészkodásra, mivel barátjuk azonnal behúzta őket egy odvas fa árnyékába.
- Kik voltak azok? – kérdezte halkan Nina, és a távolból csak annyit sikerült kivennie, hogy az idegenek többen vannak.
- Nem tudom, nem láttam túl sokat. De az egyik, mintha egy kentaur lett volna – súgta Sirius, mire a másik két fiú felsóhajtott.
- Alastar…
- Mi? Ki az, az Alastar? – kérdezte értetlenül Nina.
- Ő, egy rendkívül mogorva és agresszív kentaur, aki mellesleg teljes mértékben immunis a tréfára. – Foglalta össze meglehetősen szűkszavúan James.
- Már volt szerencsénk találkozni vele, de egyszer se alakultak jól a dolgok. Amikor Hagrid azt mondta, hogy nem minden kentaur olyan bölcs, mint ahogy a tankönyvekben leírják, ő rá célzott – mondta Remus kiegészítve az előbbi, csonka választ.
- És most, hogy őt megtaláltuk… ez nekünk jó? – kérdezte zavarodottan Nina, és az egész ügy kezdett túl bonyolultnak tűnni.
- Nem tudom… hallgassuk, ki miről beszélnek – mondta James, majd óvatosan kidugta a fejét a fa takarásából és szemei egy olyan helyet kerestek ahol feltűnés nélkül, elég közel kerülhetnek az idegenekhez. – Ott pont jó lesz! – mutatott egy sűrű bozóttal benőtt, sötét domb felé, mely meredeken magaslott a kihallgatásra váró kentaur és társai fölé. A fák lefelé nyújtózkodó ágai tökéletesen védték a helyet, eltakarva a kíváncsiskodó szemek elől.
- Nem tetszik ez nekem – súgta egy visszafogott lélegzetvétel közben Nina, majd lassan, egész közel hajolva a földhöz kúszott el a kiszemelt menedékig. Próbált a lehető legközelebb húzódni a többiekhez és alaposan megbújni a bokrokban.

- Lassan minden készen áll. Már csak pár apró teendőnk van, és végre eljön a mi időnk! – A sötét talárba burkolózott alaknak csak a recsegő hangját lehetett hallani, mely ijesztően távolinak tűnt.
- És mi van az emberekkel? Szükségünk lesz rájuk a szertartáshoz – mondta Alastar, akinek láthatóan sok erőfeszítésébe került, hogy ne vesszen el a tervük részleteiben.
- Azt hittem a kentaurok hamar átlátják az ötletek aprólékos részeit. – Hallatszott az arctalan személy megvető hangja. – Két fiatal varázsló már a markunkban van, még egy ártatlan pofika és amint megfejtették a varázslatot mi is akcióba léphetünk!

Az ijesztő és baljóslatú szavaktól Nina tudatára sötét köd telepedett, és kérdések tömkelege fogalmazódott meg a fejében. Mereven tekintet ki a levelek közül, hogy nyomatékosítsa az elhangzottakat és meggyőződjön róla, hogy ez a valóság.
- Az elrabolt diákok! Ők tették volna? – kérdezte végül alig hallható hangon, és próbált úrrá lenni reszkető lábain.
- Van erre alkalmasabb hely, hogy erről beszéljünk – mondta suttogva James, majd figyelmét az ismeretlenekre irányította és csöndre intette húgát, aki kelletlenül ugyan, de bólintott. Szeretett volna már messze járni innen, és az erdőnek még a közellét is elkerülni. Nem sok ideje volt azon gondolkodni, hogy mit csinálna most, ha a józan paraszti eszére hallgat és egyenest a kastélyba megy ahelyett, hogy követi a tekergőket. A távolba révedő tekintete hirtelen fúródott vissza maga elé a talajba, ahol egy hideg bőrfelület nyomódott a lábának. Még mielőtt bármi reakcióra futotta volna, egy hideg kéz tapadt a szájára és egy erős szorítás ragadta meg a derekát, visszatartva a meggondolatlan mozdulatoktól.
- Nehogy sikíts – mondta halkan Sirius, egészen közel hajolva a lányhoz. Tekintete alaposan felmérte a hosszú állat minden centiméterét, a pikkelyes testétől a hegyes fogakat rejtő pofáig.
- Ne mozduljatok – felelte suttogva James, mikor az ő tekintete is felfedezte a halkan közlekedő kígyót.
- Még is hova mennénk? – kérdezte csipkelődve Remus, miközben próbált veszteg maradni és nem felhívni magukra a figyelmet.
- Most mit csináljunk? – kérdezte alig érthetően Nina, miután sikerült megszabadulnia Sirius kezétől. Bár normális esetben kerülte volna az ehhez hasonló helyzeteket, most mégis megnyugtatta a tudat, hogy a fiú ott áll mögötte és szorosan tartja őt.
- Megvárjuk, míg elmegy. – Vont vállat Sirius, és szemei követték a nagyra nőtt állatot, hátha sikerül gyorsabb haladásra szuggerálnia.
- Valami baj van. Túl nagy lett a csend – szólalt meg hirtelen Remus és tekintete hiába kereste a sötét alakokat a domb aljában, azoknak már csak a hűlt helyét látta.
- A baj ott kezdődött, amikor bejöttünk az erdőbe – felelte remegő hangon Nina, és mikor úgy érezte, hogy a kígyótól biztonságos távolságban van felemelte a tekintetét.
- Jobb lenne eltűnni innen – mondta sürgető hangon James és óvatos mozdulattal emelte ki fejét a levelek takarásából.
- Nem mentek ti sehova! – A kiáltás villámcsapásként törte meg a sűrű csöndet, és a hang tulajdonosa egy szempillantás alatt a fiatalok búvóhelye előtt termet. Azonnal felismerték az eddig sötét talárba bújt férfit, kinek hangja fagyos gyűlöletet árasztott. Tisztán látták maguk előtt a gonosz arcát, melyen a baljóslatú mosoly húzódott, eltorzítva az amúgy sem szívmelengető férfi ábrázatát. Szemeiben őrült fény csillant, mely mindenre fel volt készülve és tébolyultságát csak fokozta a megnyúlt szemfogai.
- Riptusempra! – kiáltotta gyorsan Remus, melytől a sötét alak megtántorodva csapódott a mögötte magasló, korhadt fába. Az ellentámadás váratlanul érte a férfit, és ezt kihasználva, sietős mozdulatokkal hagyták el eddigi búvóhelyüket a tekergők. Lélekszakadva rohantak minél messzebb a veszélyessé váló helytől. Hallották a nyomukban loholó lények dühödt szóváltását és minden igyekezetük ellenére a nyakukon érezték a kentaur lélegzetét. Próbáltak a fák sűrűjében maradni, ezzel is nehezítve üldözőik haladását. Hamar rá kellett jönniük, hogy az egyetlen esélyük, ha minél előbb kijutnak a rengetegből, hiszen Alastar és társai az erdő mindegy egyes centiméterét úgy ismeri, mint a saját tenyerét. A kentaur kihasználva a négy láb adta előnyöket, nekirugaszkodva szelte át a facsoportok sűrűjét és pár pillanat alatt a négy fiatal elébe termett.
- Dőreség volt azt hinni, hogy meglóghattok előlem! – Hangzott Alastar fenyegető hangja, és bár első ránézésre nem tűnt vadnak és bosszúállónak, a megnyúlt pupillák alatt rideg fény járta át a tekintetét.
- Pedig erre már nem egyszer rácáfoltunk – mondta egy színpadias mosoly közben Sirius, melytől a lény idegesen dobbantott mellső patáival.
- Nem kellene jobban magunkra haragítani – súgta barátjának Remus, miközben ujjai szorosan fonódtak a pálcájára.
- Talán meglep, de ismét Remuszal értek egyet – felelte némi bizonytalansággal a hangjában Nina és igyekezett összeszedni minden bátorságát, és remélte, hogy lábai nem hagyják cserben, a legnagyobb szükségben.
- Lám- lám Alastar, te is használható vagy valamire. – Jelent meg a már jól ismert sötét alak, és szemeiben türelmetlenség bujkált. – Sose szerettem bújócskázni, és ennél talán csak a fogócskát utálom jobban!
- Pedig nagyon egészséges a futás – felelte egy magabiztos mosoly közben James, és a pálcáját egyenest a férfire szegezte.
- És hasznos is, úgy, hogy akár folytathatnánk is – mondta halkan Nina, a lehető legközelebb húzódva barátaihoz.
- Nem mentek sehova! – kiáltotta hirtelen kikelve magából a férfi, és dühödt mozdulattal lépett közelebb, melytől mind a négyen egyszerre hátráltak. – Hiszen még be sem mutatkoztunk egymásnak. Én Anton vagyok, 219 éves – mondta visszafogott hangon és mézes szavait nyájas mosoly követte. - Ti már tudjátok a mi kis titkunkat. Most pedig áruljátok el, mit keres négy roxforti diák éjnek idején a tiltott rengetegben?
- Azokat a barátainkat keressük, akiket ti raboltatok el! – felelte rezzenéstelen arccal James, és szavaiból rendíthetetlen határozottság érződött.
- Nem jó ötlet elmondani, hogy mennyit tudunk – szólt közbe Remus, és gondolataiban az esélyeiket taglalta. – Valahogy le kellene ráznunk őket.
- De hogyan? – kérdezte sürgetően Nina, és próbált minden lehetséges varázsigét felidézni magában, mely a nyomás hatására igen csak nehezen ment.
- Az egyik egy vámpír… gondolom. A másik pedig kentaur, de abból is a silányabbik. A sötétben élnek, fák között. – Taglalta a leginkább nyilvánvaló tényeket Sirius, ügyet sem vetve a fenyegető veszélyre.
- Megvan! Lumossolen! – kiáltotta Nina előre szegezett pálcával, melynek hegyéből szép lassan vakító fénynyaláb tört elő. A megzavarásra szánt próbálkozás sikerrel járt. A két varázslény megtántorodva hajtotta le a fejét, és kezükkel próbálták kiszorítani a fény leghalványabb sugarait is. Életük nagy részét sötét helyeken töltik, és ki nem állhatják a világosságot, a legtöbb éjszakai teremtményhez hasonlóan. A lassan szűnő fény tömérdek időt adott a négy fiatalnak, hogy amennyire a lábuk erejéből tellett, rohanvást vágjanak át a bokrok és szúrós indák által benőtt tisztáson. Bár idő és térérzékükre egyre kevésbé tudtak támaszkodni, mégis érezték, hogy jó felé haladnak. A csúszós avart itt-ott már felváltotta a hótakaró, de a lelkesedésük még korainak tűnt. Útjukba tüskebokrok álltak, melynek göcsörtös ágai mindent benőttek. Elszáradva kúsztak fel a fák törzsén és a tüskés gallyak mindenhova elértek. Az elszigetelt környezetben nem sok növény élt meg, és az erdő lombkoronája itt volt a leggyérebb. A kihalt pusztaságban csak egyetlen bokor fészkelte be magát a göcsörtös gallyak és tüskék biztonságába.
- Most merre? Nem emlékszem, hogy erre jártunk volna – mondta értetlen tekintettel James, és szemei egy lehetséges útvonalat kerestek.
- Azért mert nem erről jöttünk! – felelte Remus két lélegzetvétel között.
- Mit számít ez, nincs időnk itt ácsingózni! Erre talán levághatjuk az utat – szólt közbe Sirius, és alaposan szemügyre vette a sötéten hívogató bozótost.
- Nem tartom jó ötletnek! Azok ott datura termések! Ha jól emlékszem igen erősen mérgezőek – mondta Nina, miközben elhúzta Siriust a növény közeléből.
- Még szerencse, hogy figyelsz az unalmas órákon – mondta egy szélesre húzódó mosoly közben Sirius.
- Ez az, amire tényleg nincs időnk, előbb vagy utóbb ránk találnak – felelte sürgetően James, és mindannyiuk fülében ott csenget, a maguk mögött hagyott üldözők hangja.
- Csak én tévedek, vagy ezek tényleg többen lettek? – kérdezte csüggedten Nina és hangja megremeget, ahogy a sötét árnyak képébe beleképzelte az ellenségeik alakját.
- Nem tévedsz, a nyomunkban vannak – felelte Remus mélyen a gondolataiba merülve. – Azt hiszem még is csak egyenesen kellene mennünk, a kerülővel azt kockáztatjuk, hogy utolérnek minket.
- Igen, ez a veszély amúgy is fenn áll, de én nem szívesen akadnék össze egy olyan tüskés… száraz kóróval – válaszolta Sirius, hangot adva nem tetszésének és a növénnyel szemben mutatott ellenszenvének.
- Viszont az a kóró még a hasznunkra is lehet, nem csak számunkra mérgező – felelte idegességgel a hangjában Remus.
- Elég volt, megőrülök tőletek! – mondta James, kissé idegesen, majd vett egy mély levegőt, megpróbálva kitisztítani a tudatát. – Menjünk a kísértetiesen hátborzongató úton, ahol a változatosság kedvéért még mérges növények is leselkednek ránk. Vita eldöntve.

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.