„Van, hogy eljön az a pont, hogy egyszerűen szerelmes vagy valakibe. Nem azért, mert az a valaki jó vagy rossz, nem azért, mert valamilyen. Egyszerűen csak szereted. És még csak azt sem jelenti, hogy onnantól fogva ásó, kapa, nagyharang. Ahogy azt sem, hogy soha nem fogjátok megbántani egymást. Egyszerűen azt jelenti, hogy szerelmes vagy, szereted szívedből. Néha azért, amilyen, néha pont annak ellenére. És tudod, hogy az a valaki is szeret téged, néha azért, aki vagy, néha meg pont annak ellenére.”

A sűrű sötétség lassan telepedett le a Roxfort birtokára, előcsalogatva az éjjeli fényeket. Amint a csillagok százai elfoglalták helyüket az égbolton, a teli hold tompa körvonalai is kibontakoztak a kusza felhők takarásából. A kristályos hórétegen megcsillant a holdfény, mely táncolva verte vissza a ragyogást. Alig, hogy felsejlett a különös varázzsal megáldott jelenség, a holdvilágos éjszakának fagyott csendjét éles vonyítás törte meg. Amint a kísérteties hang átszelte a birtokot a hirtelen támadt szél messzire kísérte a vonyítás fájdalmas zörejét. A sokaknak megátkozott éjszaka lassan vánszorgott és minden perce az örökkévalóságnak tűnt. A hosszúra nyújtott órákban csak a kitartás és az embereket összekötő kapocs volt az, ami az est borzalmaitól megmenthet egy barátot.

Míg odakint a sötétben a három barát a hold erejével küzdött, addig a Griffendél klubhelyiségben egy zavarodott és gondterhelt szempár meredt a kandalló lobogó tűzébe. A késői órákban Nina egy könyv társaságával osztotta meg a heverőt, míg tekintete aggodalmasan rótta a köröket az ajtó irányába. Élénken élt az emlékezetében a tekergők rövid és meglehetősen balsejtelmű szóváltása, mely nyugtalansággal árasztotta el. A sötét éjszakán sehogy se jött álom a szemére, így gondolatai szabadon szárnyalhattak. Szívét kétely és félelem mardosta és bármennyire is próbált rá magyarázatott találni, a végeláthatatlan, kusza ötletek hálójában minduntalan egyetlen személy arca lebeget a lelki szemei előtt. Nem értette magát és azt a felkavaró, mindent elsöprő érzést mely olyan hirtelen szállta meg a tudatát. Az érzést, mely a semmiből pillanatok alatt lobbant lángra és égette porig a védőfalat szíve körül, amelyet olyan gondosan építet fel a hízelgő és mézes-mázas tekintetek elől. Míg a falon csüngő címeres óra mutatói lassan jártak körbe, az éjszaka előrehaladtával Ninában egyre mélyebbre kúszott az aggodalom és a düh egy különös keveréke. A tudatára nehezedő síri csöndben olyan hangosnak hallotta saját gondolatait, mint, ha egy fújtató gőzmozdony érkezett volna a Griffendél klubhelyiségébe. Sehogy se tudta magában ismét fölhúzni a ledőlt falat, melynek darabjain egyetlen szempár, egyetlen név és arc véste egyre mélyebbre magát. A hosszas elmélkedés és elemzés közepette csak az óra mutatói haladtak előre, míg ő maga nem jutott egyről a kettőre. A végeláthatatlan gondolatok káosza egyre homályosabb lett, ahogy a kései órák fáradtsága utolérte Ninát. A kanapé karfájára dőlve egyre laposabbakat pislogott és nagy megkönnyebbülésére a tudata szép lassan kiürült. Lassan nyomta el az álom, ahogy szemei előtt a körvonalak egyre homályosabbak lettek, majd végül el is tűntek a sötétség leple alatt.

Ahogy telt az idő, és a kora hajnali órák nyugovóra kísérték a holdat, a három jó barát is igyekezett megpihenni arra rövidke kis időre, ami még a rendelkezésükre állt. Kezükben a Roxfort sokat látó térképével osontak fel a házuk bejáratáig ahol a portré ajtaja nyekeregve kitárult és a tekergők a Kövér Dáma rosszalló pillantásával kísérve beléptek a meleg fénnyel elárasztotta helyiségbe. A halk neszezésre és az ajtó nyekergő hangjára Nina is felébredt. Alig, hogy felült a kanapén, szemeit dörzsölgetve próbált hozzászokni a fényhez, hogy végre tisztán lássa a hangforrás okát. Amint felemelkedett az ágyról, hirtelen jelent meg a kócos hajzuhatag és a hozzá tartozó fáradt arc, melytől a három fiú egy emberként rezzent össze és meredt a pillanatnyi zavarodottság hevében még ismeretlen alak felé. Miután a felismerés szikrája eljutott a tudatukig, James dühös pillantással tekintet a lassacskán magához térő lányra.
- Te meg mit keresel ide lent? Ilyenkor? – kérdezte idegesen testvérétől.
- Ezt én is kérdezhetném tőletek! Hol voltatok mind idáig? – Terelte el a témát magáról, majd mikor felébredt annyira, hogy fel tudja venni bátyával a szópárbajt, számot kérően tekintet a többiekre. Elhatározta, hogy övé lesz az utolsó szó és addig nem tágít, amíg meg nem tudja a legapróbb kis részleteket.
- Semmi közöd hozzá! – vágta rá egyből James, majd idegesen megvakarta a tarkóját. 
- De mi történt? Miért nem mondjátok el? És mégis mi történt Remuszal? – folytatta a faggatózást, míg szemei alaposam felmérték a meglehetősen rossz állapotban toporgó fiút. Arca sápadt volt és alig állt a lábán. Szemei alatt sötét karikák húzódtak és görnyedt vállain, mintha egy egész világ sorsa nyugodna.
- Halkabban, mielőtt az egész házat felvered! Hosszú éjszakánk volt, miatta pedig nem kell aggódnod. Most pedig, ha lehiggadnál, felmennék a szobánkba, hogy végre vízszintesbe helyezzem magam – hadarta James ellentmondást nem tűrő hangon, időt se hagyva Ninának a válaszra. Lassan indult el a lépcsők irányába, mindenegyes mozdulattal támogatva a botladozó és szédelgő Remust.
- De én igenis aggódtam… - felelte halkan, majd szemeit a harmadik fiúra emelte, aki bizonytalan tekintettel állt egy helyben.
- Mi az, nem jössz? – Fordult még hátra James, hogy barátját noszogassa.
- De, mindjárt. Menjetek csak előre – válaszolta Sirius egy elcsigázott mosoly közben, majd mikor a többiek eltűntek a lépcsőkanyarban a bosszús ábrázatú lányhoz fordult. – Képes voltál ennyi ideig fenn maradni és várni?
- Igen, és nem értem miért olyan hatalmas baj, ha féltettelek! – Horkant fel Nina kissé értetlenül és meglehetősen zaklatottan. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a fáradtságot leküzdve Sirius arcára széles mosoly költözzön.
- Te féltettél engem? – kérdezett egyből vissza, és Nina úgy érezte átláttak rajta, hogy sarokba szorították. A hirtelen támadt szorongató érzés, melytől sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak érezte magát élesen villant be a tudatába, majd ugyan ilyen gyorsan halványult el. Végtére is Sirius máskor is fennakadt volna egy ilyen jelentésű mondaton.
- Mármint féltelek… titeket – hárította gyorsan Nina, de a fiú arcáról nem tűnt el a magabiztos mosoly, mely a helyzet ellenére nagyon lélekmelengető volt.
- Persze, mindjárt gondoltam! – válaszolta színpadiasan Sirius egy nyájas mosoly közben. – Ha nem ismernélek jobban azt hinném, hogy titkolsz valamit! De még szerencse, hogy átlátok rajtad, mert, ha annyit aggódnál, mint ahányszor lehetne, ideje előtt megőszültél volna – hadarta végig a gondolatmenetét Sirius és bár ő viccelődésnek szánta, mire szavai eljutottak a lányig valahogy nagyon is komolyan hangzottak.
- Vagyis ezzel azt akarod mondani, hogy nem figyelek rátok? – kérdezett vissza Nina kissé számon kérő hangon és, ha nem lenne ennyire fáradt és frusztrált talán elengedte volna a füle mellett a megjegyzést.
- Mi? Hogy jutottál erre a következtetésre? – Sirius arcára kiült a zavarodottság és tekintetében látszott, hogy megpróbálja szóról szóra feleleveníteni az előbbi szavait.
- Nem számít. Fáradt vagyok, a legjobb az lesz, ha én is vízszintesbe helyezem magam – Nina a mondat végét erősen kihangsúlyozta, felidézve ezzel a bátyja elköszönését. Hangján nem lehetet érezni azt a feldúlt állapotot mely belülről emésztette, de Sirius valahogy átlátott ezen és érezte, hogy a szokatlan csöndesség mögött valamilyen mélyebb érzelmek kavarognak. Ahogy Nina távolodó alakját nézte az kívánta, bár kiabált, üvöltött volna, ahogy másoktól megszokta. Akkor talán érthetné, hogy mi zaklatta fel ennyire a lányt.
- De én nem úgy értettem! – szólt még Sirius Nina után, majd mikor az alakja eltűnt a lépcsőknél és hallotta az ajtó zárának kattanását, szabadjára engedett egy visszafogott káromkodást. – Sose fogom megérteni a női logikát… - sóhajtotta beletörődötten, majd fáradtságán erőt véve felkullogót a lépcsőkön. Alig, hogy belépett a tompa fénnyel megvilágított szobába, céltudatosan indult el az ágya felé. Hanyagul félrehajította talárját, majd miután megszabadult a felesleges ruhadaraboktól, fáradtan dobta le magát a fekvőhelyre.
- Mi tartott eddig? – kérdezte egy ásítás közben James, és minden lelkierejét be kellett vetnie, hogy fel tudjon emelkedni a takaró alól.
- Hosszú lenne elmondani… de tudod, ti ketten nem is különböztök annyira. Habár Nina kellemesebb látványt nyújt. – Fordult barátja felé Sirius, aki csak egy szemforgatással fejezte ki a véleményét.
- Megnyugtatat a tudat, hogy az éjszaka nem kell tartanom a koslató tekintetedtől. – James válaszát már nehezen lehet érteni. Fáradtan hajtotta vissza a fejét a párnára és nem tellett sok időbe, hogy a három jó barát mély álomba merüljön.

A reggel közeledtével a Griffendél toronyban lassan indult be az élet. Az ébredés fárasztó mozzanataival voltak, akik meg sem próbálkoztak. A három tekergő mozdulatlanul feküdt az ágyban, lefekvéskori helyzetükön mit sem változtatva. A hosszúra nyúlt éjszaka minden pillanata élénken élt az emlékezetükben és a legkisebb erőfeszítést sem mutatva feküdtek nyugodtan a meleg takaró alatt. Nagy együttértésben döntötték el, hogy az az napi jóslástan órát, mindenki nagy bánatára kihagyják és a saját szobájukban töltik a délelőttöt, az ágyban feküdve.
A klubhelyiség egy másik szegletében Nina időben ki tudott kászálódni az ágyból. Bár az este folyamán sikerült nyugovóra hajtania a fejét, mégis fáradt volt. A zaklatottság, mellyel feljött a szobájába nem múlt el és álmában is visszaköszönt, zavaros és összekuszálódott képfoszlányokban. Miután sikerült magát elfogadható állapotba hozni és arcába egy kis színt csempészni lassú léptekkel indult lefelé a lépcsőkön. Egy pillanatra tekintete elidőzött a tekergők szobájának ajtaján és abban a pillanatban megrohanták az este emlékei. Mielőtt még hagyta volna, hogy az érzelmei magával ragadják, erőt vett magán és gyorsabb tempóban elhagyta a Griffendél klubhelyiségét. Le sem lassított a nagyterem bejáratáig, ahol a korai időpontban még csak páran lézengtek. A sorok meglehetősen üresek voltak, és mindenki igyekezett találni valakit, aki mellett elfogyaszthatja a reggeli finomságait. Nina tekintete is ismerős arcok után kutatott, és örömmel konstatálta, hogy amint belépett a terembe máris egy kéz lendült a magasba, ami neki integetet. A lelkes üdvözlés személyében azonnal felismerte Anát. Arcára mosolyt erőltetve indult meg felé és kissé zavartan foglalat helyet a Mardekár asztalánál.
- Jó reggelt! – köszönt vidáman Ana, miután barátnője leült mellé. – A többieket hol hagytad? Mindig együtt szoktatok reggelizni! – mondta elgondolkozva, miközben a kapu felé sandított, hátha belibben rajta az a személy, akire ténylegesen kíváncsi.
- Nem tudom. Nem vagyunk összenőve – felelte némi kedvtelenséggel a hangjában Nina, majd látva Ana arcát egy bocsánatkérő pillantás közben folytatta. – Ne haragudj, csak nem aludtam túl jól, és akadt egy kis nézeteltérésünk is.
- Sirius áll a dolgok mögött, igaz? Mit mondott? – Tért egyből a lényegre Ana és látta, hogy a bűvös név hallatán barátnője összerezzen és zavart tekintetét őrá emeli. – Hisz, ő tetszik neked, nem?
- Mi? Nem… honnan, miből gondolod? – kérdezett vissza, és, hogy álcáját fenntartsa hangjába a felháborodottság jeleit igyekezett belecsempészni. Tekintetét elfordította és az asztal lapjának repedéseit kezdte számolgatni, hogy addig se kelljen Ana szemeibe néznie.
- Na, jó. Akkor ki az, aki tetszik? Milyen színű a szeme? – folytatta a faggatózást, érezve, hogy a barátnője nem mondta el a teljes igazságot, és, hogy a gyengére sikerült kifogást kihasználva kiszedheti belőle a valódi érzéseit.
- Talán barna… - mondta bizonytalanul Nina, de Ana gyanakvó tekintete minden elképzelést kiölt belőle -, vagy kék?
- Neked kell tudni. – Ana sunyin vigyorgó ábrázatától, Nina idegesen felsóhajtott, majd fejét a kezének támasztotta.
- Az biztos, hogy kettő van neki – mondta végül megadóan, melytől Ana felnevetett és lelkesen merült bele, hogy a gondolatait megossza a padtársával.
- Tudom, hogy te és Sirius, szóval nem úgy, de tudom, hogy te… mármint ti ketten mindent megtesztek, hogy elkerüljétek azt…
- Sirius és én csak jó barátok vagyunk.
- Igen, jó barátok, akik ugyan többet éreznek egymás iránt, de félnek kockára tenni a barátságukat, ám remélik, hogy egy nap elég bátrak lesznek hozzá, hogy bevallják az érzéseiket – hadarta el egy szuszra Ana, és Ninának minden koncentráló képességére szüksége volt, hogy ne maradjon le a gondolatok közepette.
- Vagy… valami ilyesmi. – Sóhajtotta végül Nina, belátva, hogy nincs értelme leplezni azt, amit olyan világosan fogalmaztak meg előtte, és amitől talán neki is felnyílt a szeme.
- Olyasmi… valóban – mondta egy elégedett mosoly közben Ana, és áldotta a rendkívül jó emberismerő képességét.
- Jól van, néha tényleg elgondolkozom rajta, hogy mi lenne, ha elég bátrak lennénk és színt vallanánk!
- Még lesz rá alkalmatok!
- Nem tudom… talán biztonságosabb, ha csak barátok maradunk – mondta Nina, mélyen elgondolkodva, majd egy elnyújtott sóhaj közben Anára pillantott. – Na, de most te is mesélj! Mi volt a roxmortsi randin?
- Az nem is randi volt! – vágta rá gyorsan Ana és a hirtelen elpiruló arcát gyorsan félre vonta.
- Feltétlenül ragaszkodsz ahhoz, hogy elölről kezdjük az előbbi faggatózást, vagy inkább beszélsz magadtól?
- Nincsen egy C lehetőség? – kérdezte reménykedve Ana, de Nina rendíthetetlennek bizonyult és a sürgető pillantás az ő nyelvét is feloldotta. – Hát eleinte, csak beszélgettünk. Mindenféléről. Időjárásról, az iskoláról…
- Ez annyira jellemző Remusra…
- Igen, de miután beültünk a Három seprűbe, már nem volt olyan nyugtalan – mondta egy ábrándos mosoly közben Ana és arcára egyre szélesebb mosoly húzódott. – Még a karácsonyi bálra is elhívott!
- Ohh… gondolom nem kellett sokáig győzködnie, hogy vele menj el.
- Nem, egyből igent mondtam – válaszolta lelkesen Ana, és a vidám mosoly mely az arcát díszítette, elárulta, hogy mennyire boldog.
- Biztos nagyon jól fogjátok magatokat érezni – mondta egy magabiztos mosoly közben Nina, majd lassan felállt az asztaltól.  – Viszont nekem mennem kell, még fel kell tornázni magam a torony teremhez.
- Rendben, majd még beszélgettünk! – köszönt el végül a két lány egymástól.

A délelőtti órák lassan vánszorogtak és az unalmasabbnál unalmasabb tantárgyak lassan fárasztották le a diákok agyát, elérve ezzel a befogadó képességük határait. A délutánra kitolódó órákra a legtöbben, mint valami élőhalott készültek fel, és az ebédszünet ideje alatt több-kevesebb sikerrel igyekeztek feléleszteni eltompult tudatukat. Ilyen és ehhez fajta gondokkal a három tekergőnek nem kellett szembesülnie. Frissen és üdén kászálódtak ki az ágyból és csak egy két nyom árulkodott az éjszaka történtekről.
- Remélem nem maradtunk le semmi fontosról – mondta elgondolkozva Remus, miközben megigazította magán az inget, eltakarva pár horzsolás nyomot.
- Az attól függ, hogy neked mennyire fontos a kártyákból való jóslás – válaszolta vigyorogva James, majd hátba veregette barátját, melytől az halkan felszisszent. – Bocsi.
- Nem lényeg, semmiség. – Remus tekintete pár pillanat alatt megenyhült, amint az apró fájdalom elhagyta a testét. Tekintetét a szokatlanul csöndes Siriusra emelte, mely Jamesnek is felkeltette a figyelmét.
- Neked meg mi a bajod? Csak nem az, amit az este hosszú lett volna elmondani?
- Csak gondolkozom. Nem tudom, mivel lehetne kárpótolni Ninát – mondta eltűnődve Sirius, és észre sem vette a James szemeiben hirtelen felvillanó gyanakvást és kíváncsiságot.
- Mit csináltál vele? – kérdezte, mire a másik két fiú értetlenkedő mosollyal tekintet rá.
- Mióta lettél te az odafigyelő és törődő bátyó? – kérdezte egy kíváncsi vigyor közben Remus.
- Még is csak a húgom, de ha ezt megtudja, akkor… - James ugyan nem fejezte be a mondatot ám szavaiban komoly fenyegetettség csenget. – Szóval mi történt?
- Azt hiszem valami rosszat mondhattam. – Vonta meg a vállát Sirius.
- Ez nem lep meg. Folytasd! – szólt közbe Remus.
- Ő pedig a lehető legrosszabbul értelmezte, azt hiszem – mondta kissé bizonytalanul Sirius, majd hanyag mozdulattal megvakarta a tarkóját.
- Ez pedig engem nem lep meg – mondta James, több éves tapasztalattal a hangjában, majd Remushoz fordult. – Na, és mi volt a nem hivatalos randin?
- Az nem volt nem hivatalos randi! – mondta türelmetlenül Remus és keresztbefonta maga előtt a kezeit.
- Akkor hivatalos randi volt? – kapott a kérdésen Sirius és arcára széles vigyor húzódott.
- Nem, az nem volt randi. Csak egy találka!
- Szóval randi volt! – fordult egymás felé a két faggató barát, mire Remus csüggedten dobta le magát az ágyára.
- Nem számít. Úgy sem történt semmi olyan, ami titeket érdekelne.
- Fogadjunk, hogy az időjárásról kezdtél neki beszélni – mondta elemző hangon Sirius, és mikor látta, hogy Remus nem ellenkezik, reménytelenül sóhajtott fel.
- És az is biztos, hogy alaposan kielemeztétek az iskolát is – szólt közbe James csüggedt hangon, de Remus az ő válaszára se mondott semmit.
- Csináltatok egyáltalán valamit a beszélgetésen kívül? – kérdezte végül bizakodó hangon Sirius.
- Elhívtam a karácsonyi bálra.
- A mire? – kérdezett vissza James, miközben próbált feleleveníteni minden információt és hallottakat.
- Persze, hogy is várhatnám el, hogy emlékeztek az igazgató múlt heti bejelentésére – mondta szem forgatva Remus.
- Az az, ami a karácsony előtt lesz valamikor? – puhatolózott tovább Sirius, és kezdett benne felsejleni valami az alkalommal kapcsolatban.
- Igen, mint a nevében is benne van, karácsony napján lesz megtartva – válaszolta fáradtan Remus, és remélte, hogy nem kell, elmagyarázna mikor is van karácsony.
- Az melyik nap is lesz? – kérdezte bizonytalanul James és fejében kész haditervet állított össze, mellyel elhívhatja Lilyt a bálra.
- Megőrülök tőletek… - mondta kissé fásultan és hitetlenkedő hangos Remus.
 

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.